Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1955)
II. AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM KUTATÁSAIBÓL - Tasnádiné Marik Klára: Két világkiállítás iparművészeti tanulságai
döbbentő hatása után a művészi művességekben, annak gyakorlói a mesterségeknek minél magasabb színvonalú elsajátítására kényszerültek. Enélkül a tőkés mohósággal rohanva fejlesztett gyáripar elsöpörte volna az egyes művészi technikák gyakorlóit — mint ahogy azt sajnos, igen sok esetben meg is tette, — s enélkül valamely régi, vagy nem is olyan régi műalkotás megmunkálási módjával szemben értetlenül állnánk s csak feltételezésekre lennénk utalva. A magyarok ismét Ausztriával közösen szerepeltek. Nyerstermékeik számára kaptak ugyan egy külön kis udvarrészt, ahol már nemzetiszín zászlók is lenghettek, de több mint száz műipari készítményünket az osztrák és cseh készítményekkel együtt állították ki. A siker ezúttal sem maradt el. Fischer Móric ismét megkapta a Prize Medált, kívüle Beregszászi Lajos zongorakészítő és Králik Sámuel órás részesült a kitüntetésben.. A magyar nehézipart a budai Ganzgyár, bányászatunkat a Selmeci Bányaigazgatóság képviselte kitüntetetten. Ezeken kívül számos kiváló kézművesünk részesült dicséretben. A magyar kitüntetések körül ismét zavar volt. A Herendi Porcelángyárnak mindeddig nem volt tudomása, hogy 1862-ben is kitüntették. Vachot jelentésében felpanaszolja a zlatnói Zahn huta termékeinek mellőzését a kitüntetéseknél, holott állandó bámulói voltak. A jelentés szerint Zlatno is a kitüntetettek között van s nem lehetetlen, hogy a londoni kiállítás közönsége Pantocsek üvegeit csodálta meg. 39 Az angolok ezúttal meg voltak önmagukkal elégedve. Ügy találták, hogy közönségük és a termelők megértették egymást. Az egyik művészibbet és jó minőségűt gyártott, a másik értékelte és istápolta ezt a törekvést. A kiállítási tárgyakat mai szemmel nézve, nem sok haladást találunk. A legtöbb tárgyon jellemző az ünnepélyes, a monumentalitásra való törekvés, mintha minden tárgy katedrálisok számára készült volna. Az egykorú illusztrációk között szerepelt például két német fedeles díszserleg, amelyek, amíg a képfeliratot el nem olvassuk, keresztelőmedencének hatnak. A historizmusnak ezt a fázisát nevezhetnénk „katedrális stílusnak" is. 40 Tagadhatatlan azonban, hogy a művészi ipari termelés, az iparművészet, a tervezőművész szerepének megbecsülése kérdéseiben ez a kiállítás valamivel előbbre vitt. A magyar ipari és iparművészeti öntudat felébresztéséhez pedig nagyban hozzájárult. Idézem Vahot szavait : „A mi terra incognitánkat, kedves hazánkat is, amely aránylag igen sok kitüntetésben részesült, sok tekintetben jobban megismerték külföldön, mintha száz könyvet írtak volna felőle, e kiállítás a magyar termények javának valódi új piacot szerzett és teremtett a külföldön s honfitársainkat a termelés, ipar és művészet terén nagyobb tevékenységre és haladásra buzdítá." Ipari elmaradottságunkból némi előny mégis származott, az, hogy a XIX. század közepén uralkodó stíluszűrzavar csak enyhébb formában jelentkezett nálunk. Számtalan háborús pusztítás, többszázéves politikai elnyomatás viszontagságaiban többször megakasztott, sokszor elpusztított népi kézműiparunk továbbfejlődését és életbenmaradását biztosította, ami által egészséges alapot teremtett, nemzeti iparművészetünk kialakítását célzó s a századforduló táján meginduló törekvéseknek. 39 1 851-ben, valamint 1862-ben a magyar kérdés a politikai sajtóban állandóan napirenden van. Előbb Kossuthtal kapcsolatban több illusztrált cikk jelenik meg s a magyar emigránsok ügyét általános rokonszenv kíséri. Utóbb a dunai konföderáció eszméje és egyéb kisebb politikai hír tartja ébren a magyar kérdés iránt az érdeklődést. 40 1862-ben a hivatalos angol kritika szemére vetette az 1851-es tapasztalatok alapján kifejlődött német müiparnak, hogy kizárólag a fényűzés szolgálatában áll. Ebből kitűnik a XIX. század ipari termelésének eléggé általános téves fölfogása, hogy a művészi iparnak mindenekelőtt fényűző igények kielégítése a föladata.
