Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1955)

II. AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM KUTATÁSAIBÓL - Schubert Márta: A realizmus néhány kérdése az iparművészetben

alkotóivá. Formálókká és alakítókká nemcsak a művészetet illetően, hanem — a művészet reflektora segítségével a valóságos szépet illetően, — a világ, a valóság szemléletét illetően, a valóságos társadalmi gyakorlatot illetően. A művészeti nézetek ily módon fejtik ki funkciójukat a felépítmény elemeiként : tükrözik, segítik és védik a maguk alapját. Mivel a művészeti nézetek a felépítmény fontos elemei, mai nézeteinknek az iparművészettel kapcsolatban olyanoknak kell lenniök, hogy a szocialista alapot tükrözzék, védjék és segítsék. Mondottuk korábban, hogy a művészeti nézetek közvetlenül visszahatnak az adott művészeti gyakorlatra, az alap érdekeinek, a társadalmi rend érdekeinek megfelelően. Ezért fontos feladatunk az iparművészettel kapcsolatos, ma közkeletű nézeteket — figyelembe véve az osztályharc konkrét körülményeit — olyan szempontból mérlegelés és bírálat tárgyává tenni, hogy mennyiben felelnek meg az épülő új társadalom érdekeinek — vagy mennyiben őrzik a letűnt, polgári társadalom szemléletét. Az e nézetekhez való viszonyunkat illetően elöljáróban le kell szögeznünk, hogy a szocialista társadalom művészeti nézetei, amelyek a fejlődés felfedezett objektív törvényeire épülnek, a korábbi nézetekből csak azt tartalmazzák, ami a maga korában —ha korlátok közt is, ha szubjektíven is—, de a fejlődés objektív érdekeit szolgálta és fejezte ki. Ebből következik, hogy polgári társadalom művészeti nézetei közé — amelyek a maguk alapját tükrözték és segítették, és amelyek tartalma a polgári társadalom mozgását követve alakult és változott a korakapitalizmustól az imperializmusig — és a szocialista társadalom művészeti nézetei közé egyenlőségi jelet tenni nem lehet. Amikor hangsúlyozzuk minden területen az emberiség haladó örökének nélkülözhetetlenségét a szocialista kultúra számára, akkor a szubjektív nézetekben meglevő objektíve igaznak a nélkülözhetetlenségét hangsúlyozzuk, de semmi esetre sem egy letűnt társadalom művészeti nézeteinek egészét. Két jellegzetes nézettel kell különösen bírálólag foglalkoznunk. Mindkettő széles körben elterjedt még, holott mindkettő egyfelől a burzsoázia esztétikai programjának kifejeződése az iparművészettel kapcsolatban, másfelől a polgári társadalom valóságos iparművészeti gyakorlatának általánosítása. (Annak elemzése, hogy nemcsak a nézetekben, hanem a valóságos iparművészeti gyakorlatban is mennyire van vagy nincs jelen a letűnt rend öröksége, nem feladatunk ezúttal.) A két nézet közül az egyik a „kézimunkában" látja a művészi színvonal elérésének egyedüli útját ; a másik az iparművészeti tárgy szépsége kritériumának azt látja, hogy az anyag, a technika és a funkció egysége „kifejeződjék" a formában. A két nézet között látszólag ellentmondás van. De látszólagos ellentmondásuk ellenére és jelentkezésüknek a kapitalizmusnak imperializmussá fejlődésével összefüggő fáziseltolódása ellenére — jól megfértek egymás mellett, mert közös tartalmuk volt.: a kapitalizmus érdekeinek szolgálata. A „kézimunka" elmélete jelentkezett korábban : a múlt század második felében, amikor a hatalmasan megnőtt gyáriparú nyugateurópai kapitalizmust egyre mélyebb válságok rázták meg. A piac összeszűkülésének tényét a burzsoázia ideológusai — számos más között — azzal is igyekeztek magyarázni, hogy a gyárakban, a gépeken készült áruk minősége és szépsége elmarad a korábbi, önálló kézművesek műhelyében készült, a termelő-erők korábbi állapotának megfelelően egyedi-kézműipari úton készült tárgyak minősége és szépsége mögött. Azt a törvényszerű — és az érintettek számára való minden kínja és fájdalma mellett szükségszerű — jelenséget, hogy a kapitalizmus — különösen az ipari kapitaliz-