Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1955)
II. AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM KUTATÁSAIBÓL - Schubert Márta: A realizmus néhány kérdése az iparművészetben
kai". Ugyanígy e nélkül a tudati szükséglet nélkül nem volnának változatosan díszített őskori kerámiák, nem volna mintázott neolitikus textil — itt most függetlenül attól, hogy amit mi ma díszítésnek és mintázásnak nevezünk, milyen konkrét jelentéssel bírt a hajdani társadalom számára. Azt az elnyomorított embert, aki megelégszik anyagi-fizikai szükségletei puszta kielégítésével, a polgári társadalom teremtette meg, s — később szólunk róla — a csak fizikai funkciókat betöltő tárgy és környezet embertelen sivárságát a kapitalizmus igyekezett esztétikai normává tenni. S a funkció „formateremtő" voltának ékes cáfolata, ha — például —- végignézzük azokat a székeket, amelyek az emberiség történetének különböző korszakaiból fennmaradtak. Ülni — mindegyiken lehet. De az ülésre alkalmasság fizikai funkciójával megmagyarázni, formáik széles skáláját és főleg azt, hogy a középkori szék a középkori embert a középkori valóságot, a renaissance szék a renaissance embert, a renaissance korának valóságát idézi—• ezt a „formateremtő" funkció elmélete alapján sem megérteni, sem megmagyarázni nem lehet. S annak, hogy egy-egy stíluskorszak különböző specifikumú alkotásai — képzőművészetiek és iparművészetiek — képesek ugyanazt a tartalmat érzékletesen kifejezni, magyarázatát nem a külsőleges formai vonások közösségében kell keresnnünk. Nehéz is volna például a középkori bútor és a középkori kép közt azonos külső formajegyek kimutatása. A közös a társadalmi valóságban, az ennek szubjektíve megfelelő tartalomban van ; s ugyanaz a szépre vonatkozó nézet, aminek értelmében a kép az egyeseket ábrázolja, jelen van az iparművészeti tárgyban is, mint művészi voltának lényegi, benső jellemvonása. Az iparművészetet az eszmei-esztetikai tartalom e jelenléte, e tartalom érzékelhető formában, a tudatra hatni képes eszközökkel való kifejezése teszi művészetté, „függetlenül attól, hogy a tulajdonképpeni művészi alkotómunka kapcsolatban áll-e az anyagi termeléssel." 0 S ha elfogadjuk a marxista esztétikának azt a sarkigazságát, hogy „minden esztétikai jelenségben a konkrét tartalom határozza meg a konkrét esztétikai formát" 7 , úgy az iparművészettel kapcsolatban a társadalom szépre vonatkozó nézeteiből kellett kiindulnunk ahhoz, hogy megkíséreljük bebizonyítani: egy-egykor iparművészeti alkotásainak önállónak tűnő, benső formatörvényei alá vannak rendelve a társadalmilag adott szépségre vonatkozó általános törvényeknek. S amikor — mint minden művészeti jelenséggel kapcsolatban —• az iparművészeti alkotással kapcsolatban tesszük fel a kérdést : a társadalom haladó vagy reakciós erői mellett foglal-e állást, ezt a kérdést csak úgy válaszolhatjuk meg, ha megnézzük : kiknek, mely társadalmi csoportoknak, osztályoknak a szépről való nézeteit tartalmazza az adott iparművészeti alkotás. S itt ki szeretnénk emelni azt, hogy e szempontból nem az az elsődleges, kik számára készült, kik használták ; hiszen a reakciós művészeti tartalom nem volna veszedelmes, ha nem verne gyökeret a tömegekben, sőt, nem elsősorban feléjük irányulna; — másfelől egy, objektíve a haladást képviselő osztály — így a felfelé haladó polgárság, amelynek valóságos, antifeudális harca az egész társadalom fejlődésének érdekeit szolgálta — haladó eszméket, haladó nézeteket képvisel a művészetben is. Amikor azt mondjuk, hogy a szépről való nézeteknek osztályjellegük, osztálytartalmuk van, az osztályokat természetesen a társadalmi fejlődés dialektikus folyamatában' kell vizsgálnunk. S ha a realizmus kérdése az iparművészetre nézve úgy jelentkezik, hogy kiknek 6 G. Nyedosivin : Művészetelméleti tanulmányok, 73. old. Képzőművészeti Alap, 1954. 7 Lukács György : Előszó. Hegel : Esztétikai előadások c. mű I. kötete, XXV. old. Akadémiai Kiadó, 1952.
