Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1955)

II. AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM KUTATÁSAIBÓL - Dobrovits Aladár: Gádor István művészete

1930 táján Gádor a szocialista művészcsoporttal dolgozik együtt, és elsősorban plasztikai alkotásokat hoz létre. Az előző korszak nagy formaalkotó tanulmányai érett gyümölcsöket hoznak. Feladja korábbi szemlélete absztrakcióra törő formaadását, és közeledik legelső szobrászi alkotásainak a látott valóságot felületében is objektíven visszaadni kívánó szemléletéhez, de megőrzi a felületen túlhatoló, a lényeget megragadni tudó kompozicionális készségét. E korszak szobrai kis méreteik ellenére is monumentális összefogottságú, zárt kompozíciójú, a frontális hatást tudatosan kereső, de mégsem primitíven vagy archaizálóan frontális szobrai, a fáradt, de öntudatos, ereje biztos tudatában levő dolgozó ember epikus súlyú és lírai varázsú megfogalmazásai. Az előbb említett népi jelleg, a népművészethez, a nép életéhez való közeledés és a szocialista művészcsoporttal való együttdolgozás idején fogant plasztikai alkotások azok az alapok, amelyeken a szocialista-realista Gádor művészetének alappillérei nyugszanak. Egyelőre vázáin is még a figurális elem az erősebb. Hovatovább azonban a népi ornamentikából vett madarak, növények mellett, kísérletezés az ornamentika „örök" formái, a kerámia születésével egyidős őskori geometrikus ornamentika megismerése terén, az elmerülés a kerámia múltjában is érvényesül, — magasabb fokon, tudatosabban való megismétlődése a korai korszak „primitív" stílustörekvéseinek. Néha mindez együtt, már a népi eredetű technika felhasználásával, az elmélyedő keramikus által. Kréta, Mykéné, a görög szigetek és Mezopotámia vázáinak hangulata tárul elénk, magas fokú technikai tudással megjelenítve. És ezek többnyire sötét tónusú vázák — ahol az ornamentika nem appikáció, nemcsak a formával él együtt, hanem az anyaggal is, sőt, magában az anyagban van, abból tör elő —, egy újabb utat nyitnak meg Gádor számára. Most úgy látszik, hogy csak az anyag, a máz érdekli, simán, fényesen, tompán, fénytelenül, folyatva, repesztve, rücskölve, hogy bebizonyítsa, hogy a kerámiában, az iparművészetben maga az anyag is lehet a műalkotásban, a hangulati elem, a mondanivaló, a tartalom hordozója. És íme, az anyag, a máz szinte öntudatlanul előbb egyre bizonytalanabbul, majd egyre határozottabban, de mégis mindenkor a művész akaratából alakot ölt, kristályosodik, formába burkolózik, szőlővé, körtévé, hallá vagy tigrissé változik, egyre reálisabban : a művész nyomban egy újabb utat nyitott meg, amelyen végtelennek látszik az előrehaladás számára.