Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1955)

I. TANULMÁNYOK AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIBŐL - Weiner Mihályné: Szalay Ágoston mézeskalácsforma-gyűjteménye az Iparművészeti Múzeumban

kontúrú formák, pl. kör, szív, széles kerettel körülvéve, a körön belül díszes, kevésbé díszes és sima részek jól elosztva váltakoznak. A tagoltabb kontúrú formák, pl. lovas vagy figura, szintén a lehetőségig tömörek. Az egyes részeket jól elhatárolják egymástól az éles kontúrok. Minden részt külön is komponál a művész, de az egészbe harmonikusan illeszti bele. A dolog természetéből következik, de magát a tervet, a díszítményt is befolyásolja az abszolút „konikusság" követelménye s ebből is erednek rajzi jellegzetességek. A kompozíció : a nép ízlése szerint részben leegyszerűsített, részben kicifrázott legjellegzetesebb barokk figuráknak és elemeknek logikus, egyszerű kapcsolási módja. Értéke, hogy a sokféle követelmény, sokféle konvenció mellett gyakran feltör benne a német művészetet már a XIII. század óta jellemző realizmus hangja. Korán igyekszik, ahol lehet, népi figurákat ábrázolni. Jellegzetes a zárt formák széles, mozgalmas kerete, melyben angyalfejek, esetleg apostolok, evangélisták vagy jelképeik váltakoznak ornamentális elemekkel, mely utóbbiak szintén jellemzőek : a kor ismert gránátalma, tulipán, szőlő, ananász, rózsa elemei ezek, gyakori a faragott reneszánsz kőkereteken is gyakran szereplő gazdag rozetta, de a bemélyítő faragás megváltoztatja megjelenésüket. Fafaragásba egyszer jól transzponálva, stilizálási módjuk generációkon át megmarad (12. kép). A keretet többnyire kívül-belül, keményen font, szoros levélkoszorú határolja. Négy rozetta, illetve gyűrű vagy voluta fogja le. A koszorú látszólag mindig egyforma — de valójában itt nagy a változatosság. Ebben ismerni rá legjobban a faragó saját kezére, saját ritmusára és ennek alapján merem állítani egyes darabokról, hogy egy faragó kezeművei, tehát ez is alapos megfigyelést érdemel. Ilyenek pl. a 2696. és 2663. számú formák, mindkettő soproni (1—2. kép). A gyakran ismétlődő figurák részletekben egyéni, de nagy vonalaikban sematizált formáin, sztereotip mozdulatain és merev redőkbe omló, csigavonallal díszített, bordűrrel szegélyezett ruháin kívül, jellemző végül a stílusra és összekapcsolja az egyes darabokat az úgynevezett terülődíszek nagy változatossága, szinte ez adja meg egyes darabok alaphangját. De az elmondottakon felül is van ennek a faragás-stílusnak olyan íze, amit szó nem, csak maga a tárgy látása értethet meg és ami különösen akkor szembeszökő, ha szembeállítjuk más terüle-