Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)

Sternegg Mária: Az Iparművészeti Múzeum két francia hárfája

As Iparművésseti Museum két francia hárfája Sternegg Mária Az Iparművészeti Múzeum hangszergyűjteménye nem önálló, csupán egyik nagyobb gyűjteménycsoportjának (bútor) függeléke. Nemes Albert hagyományaként 1942-ben jutott birtokunkba a kis Louis XVI., szignált hárfa, 1953-ban vettük az egykor a Pálffy család tulajdonát képező, addig mesterrel nem azonosított empire hárfát. A hangszer gondos szemügyrevételekor fedeztük fel a szignatúrát nehezen olvasható állapotban. Hangszerállományunk — tárgyainak számát tekintve — nem állítható egyik külföldi gyűjtemény mellé sem, de ismervén azt a helyet, amelyet e két hárfa készítőinek művei azokban elfoglalnak, megállapíthatjuk, hogy két szignált francia hárfánk hangszergyűjteményünknek igen értékes, kiemelkedő darabja. Ahhoz, hogy művészi és történeti értéküket felmérhessük, szükségesnek látszik, hogy a hárfa eredetére, szerkezeti fejlődésére, az egyes társadalmak zenekultúrájában betöltött szerepére vonatkozólag rövid ismertetést adjunk.

1 A „hárfa" szó az ógermán harpan = tépni, haren — hangzik szavakban gyökerezik.

2 E nemzetközivé vált elnevezés első bizonyítéka latin változatában Venántius Fortunatus (megh. 600 után) keresztény római költőnél tűnik fel: „barbarus harpa".

3 Ez ősrégi — kultúrtörténeti vonatkozásokban gazdag — hangszertípus eredete, de még inkább európai elterjedése nem véglegesen tisztázott probléma. 1 Tudományos alapossággal megírt magyarnyelvű hangszertörténeti munka nincs. A modern hangszertörténet-tudomány megalapítója Curt Sachs. Ismereteink forrása elsősorban az ő műveiben keresendő. De igen sokan — zenetudósok, művészettörténészek, muzsikusok, gyűjtők — behatóan foglalkoztak külföldön a hangszerek történetével. A hárfa fejlődéstörténetére vonatkozó vélemények e szakkörökben meglehetősen egységesek, azért csupán a részletkérdéseknél felmerülő egyes eltérő megállapítások, hipotézisek, vagy új kutatási eredmények képviselőit fogjuk a jegyzetben megemlíteni. Ezek művein kívül a következőket tanulmányoztuk át: Heinitz, W.: Instrumentenkunde. (Handb. der Musikwissenschaft) Potzdam, 1929, Nef, K.: Geschichte unserer Musikinstrumente. Leipzig, 1926. Rambosson, J.: Histoire des instruments de musique. Paris é. n. Ruth-Sommer: Alte Musikinstrumente. Berlin, 1920. Sachs, C: Die modernen Musikinstrumente. Berlin. 1923. Sachs, C: Handbuch der Musikinstrumentenkunde. Leipzig, 1930. Snoer, J.: Die Harfe als Orchesterinstrument. Leipzig, 1898. Teuchert-Haupt: Musikinstrumentenkunde in Wort und Bild. Leipzig, 1910. Volbach, F.: Das moderne Orchester. Leipzig, 1910. Volbach, F.: Die Istrumente des Orchesters. Leipzig, 1913. 2 Sachs, C: Reallexikon der Musikinstrumente. Berlin, 1913. 178/b old. 3 Lavignac-de La Laurencie: Encyclopédie de la musique et dictionnaire du conservatoire. II. részében 1892—1927. old.: Pincherle: La Harpe.