Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)

Weiner Mihályné: Beliczay Imre, bábsütőforma-faragó mester

ban kiadott (még szintén nem publikált) budai „Privilegium Ceroplastarum, ac Placentarium", ahol a kor általános céhszabályzatától eltér, ott szigorítást jelent a dolgozók, kedvezést a mesterek számára. Összehasonlítva pl. az ismert 1713-as debreceni, vagy a í'entemlített budai céhlevéllel, a közben bekövetkezett nagy társadalmi változásokra világít rá. Ezalatt a 100 év alatt erősödött a polgárság és gyengültek a feudális csökevények, viszont élesedett a harc a polgárságon belül. A céhlevélben kevesebb a vallási előírás, mint száz év előtt, kevesebb a céhceremónia, kiküszöböl egyes elavult előítéleteket, enyhít azokban a pontokban, melyekben a kizsákmányolás olyan méreteket öltött, hogy ez már az egész szakma létét veszélyeztethette, de nagyon szigorú azokban a pontokban, melyek az új (egyébként igen enyhe) polgári szabadságjogok gyakorlására vonatkoznak, és új, soha nem hallott élességgel lép fel a céhlevél az úgy látszik erősödő szervezkedési hajlammal szemben. Szádeczky szerint a pesti céh 1834-ben lett önálló, azonban több okmány, például az Országos Levéltárban lévő ,,

Liber Coehalium" már 1833-ban említi Pesten a „Dulciarii idemque ceroplastae" céhét és az említett 1764-es céhlevél bizonyítja, hogy ez akkor már nem is volt új alakulat. Azok a levéltári adatok azonban, melyek arra utalnak, hogy a XVIII. század folyamán a pozsonyi céh foglalkozott pesti és budai mézeskalácsosok ügyeivel, arra mutatnak, hogy régibb privilégiumuk ellenére mégis fennállott bizonyos ügyekben a Pozsonytól való függés. Ebbe a környezetbe lépett be Beliczay Imre, akinek élete folyását elég részletesen sikerült felderíteni. Apja Bellicz .Jónás, ki utóbb nemességet kapott s felvette a Beliczay nevet, evangélikus espereslelkész volt, és 1809ben került Kemeneshőgyészre. Felesége Alsószopori Nagy Rebeka volt. Imre fiúk, a sokgyermekes család előző lakóhelyén, Nagyalásonyban született, állítólag 1806-ban. A mesterséget Keszthelyen tanulta. Zsuzsanna nővére 1815-ben Druglányi János keszthelyi bábsütőhöz ment férjhez, és ő sógora műhelyében inaskodott., A pozsonyi céh szabadította fel. Vándoréveit a Dunántúlon, Pesten és Rozsnyón töltötte. Pesten Horváth Imrénél, az akkori legkiválóbb mesternél, egy évet és 21 hetet, majd később ismét 39 hetet dolgozott. 1827 március 13-án, egy év és 15 hó után adták ki vándorkönyvét Rozsnyón, amely időt Fialka Sámuel mester műhelyében töltötte. Rozsnyó ezidőben a mézeskalács- és viaszgyertyakészítés híres központja volt és Fialka, a város legnevesebb mestere, még a királyi kancellária s a nádor háztartása számára is dolgozott.. Űgy ő, mint Horváth Imre, bizalmukba fogadták a tehetséges legényt, aki a patriarchális szokások szerint együtt élt, együtt étkezett a befolyásos, jómódú mesterek családjaival, vendégeivel, és később is emlegette, hogy így milyen jó alkalma nyílt a fejlődésre. Egyébként mindkét mesterhez nehéz volt bejutni, és hogy Beliczayt örömmel fogadták be, abban ügyességén, jó ajánlólevelein kívül kétségtelenül szerepet játszott fennmaradt arcképe szerint megnyerő külseje és egyénisége is. Családi hagyomány szerint ennél sokkal többet vándorolt, Füleken, Grácban, Landsbergben, Zágrábban és Ausztria keleti részein. A sok vándorlást valószínűvé teszi, hogy művei sok helyen találhatók meg szerte az országban. Amíg mester nem lett, nagyrészt „módii" vagyis ütőfafaragásból tartotta el magát, és művei általában könnyen felismerhetők a jellegzetes barokkos keretbe helyezett B. I. névjelzésről.