Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)

Weiner Mihályné: Beliczay Imre, bábsütőforma-faragó mester

rétnek, a favésésnek, rovátkolásnak, aminek gyakori megjelenési formája a geometrikus, néha primitív körzővel készült minta volt. Ebből ágazott el és nem az ennél későbbi plasztikus „forgácsoló" fafaragásból, a tényleges faszobrászatból. Egyeseket megtéveszt a negatív formaalakítás látszólag nehéz volta, azonban tévednek: a mélyítés, a vésés nem kíván sokkal fejlettebb térszemléletet, mint az egysíkban való rajzolás. Lényegesen könynyebb, mint a faszobrász munkája, aki tulajdonképpen eltávolítja a fafiguráról a felesleges anyagot, s a tömbben már látnia kell a leendő szobrot. A technika tehát aránylag könnyű, ennek is köszönhető, hogy sokan űzték, elterjedt, a nép művészete lett. A sokrétűség nem a térbeliséget célozza, mint szobrászati dombormünél, hanem többnyire dekoratív célja van. Rendkívül finom lehet, de a síkban való látástól csak a maga „modoros" módján tér el, nem törekszik céltudatosan térben való látásra. Ez a technika azonban az egyszerű ritmusok, pikkelyek, négyzetek, csillagok, csigavonalak stb. ismétlődésével és sima részekkel való váltogatásával a díszítésnek igen magas színvonalra való emelésére is módot nyújt. Azonban — bármily közkedvelt volt is századokon át társadalmunk összes rétegeiben a mézeskalács — a faragókat magukat, faragó művészetükben nem buzdította, nem tanította, nem is bírálta soha senki. Nemhogy művészetnek nem tekintették a formafaragást, de mintha ők maguk is lenézték volna mesterségüknek ezt a részét (irataik ritkán emlékeznek meg róla). Püski Gyula kőszegi faragómester szerint „ez volt télen a naplopómunka". (Említi Lelkes István kézirata a szombathelyi Savaria múzeumban.) Ezt az elhanyagolt művészeti ágat nem táplálta más, mint három erős gyökérszála: ősrégi hagyományai (a magyar hagyományokon túl Magyarország földjén, különösen Szombathely környékén ókori emlékeit is megtalálták), a szomszédos népeknek, de különösen két hatalmas szomszédnak, a németnek és az orosznak szakadatlanul megtermékenyítő kapcsolata és hatása, és a társadalom állandóan megújuló és újításokra ösztönző szükséglete. A társadalom igénye követelte a bábsütőmesterektől, akik egyes más népi művészeti ágaktól eltérően, általában árut készítettek, tehát mindig a legélénkebb, legújabb érdeklődést kellett kielégíteniök, hogy magyar ruhában ábrázolják a Habsburg-uralkodót, mikor végkép megérett az a követelés, hogy Magyarországnak magyar királya legyen. Ez követelte a szentek és királyok után a világi témákat, a nemesi, majd polgári és paraszti figurák ábrázolását, ez kívánta a technika új vívmányait: a vasutat, a gőzhajót, az autót, ennek akaratát fejezte ki a koronanélküli címer, romantika utáni vágyódását a szív, a lovashuszár és a betyár képe, de érdekes módon ugyanakkor a megszokás erejével a régi megszokott formákat is követelte ugyanazon a darabon, s ezért élnek tovább gyakran az aktuális témájú mézeskalácson is, modern elemei mellett, barokk és középkori elemek. Az ütőfafaragók művészeti nevelésben soha nem részesültek: ez a három tényező nevelte őket a maga képére, ők pedig munkájukban környezetük gondolatvilágának hű tükrét adják. Magyarország bővelkedik ütőfafaragó-gócpontokban, s mindegyiknek saját színe, jellegzetessége van. Bővelkedik ötletes, erőteljes tehetségű mesterekben, és amikor kis monográfiánk tárgyává éppen Beliczay Imrét választottuk, az vezetett, hogy korának és mesterségének tipikus alakja.