Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)
Schubert Márta: Későantik textilművészet
művészet az ókori keletinél összetettebb, gazdagabb, többrétű ritmikus egységet formál. De ez a fejlett ornamentika is elmarad a klasszikus görög művészet emberábrázolásának nagyszerű eredményei mögött. A görög művészet figyelmét elsősorban — s csaknem kizárólag — ebben az elevenen változó társadalomban élő ember köti le. Környezetszerű vagy önálló természetábrázolás a görög művészetben kevés van. Ez a művészet, amelynek — Marx szavaival — talaja és fegyvertára a görög mítosz, 37 az emberekről és istenekről szólva önti formába mondanivalóját a világról. A hellenizmus és a későantik az a kor, amely a művészetben a görög emberábrázolás tapasztalatait és eredményeit kiszélesíti a természetre és átviszi az ornamentikába. A hellenisztikus mozaikok és freskók ornamentikájára jellemző először általánosan a térbeli, formában, színben modellált növény-, virág-, gyümölcsábrázolás. Itt találkozunk először az ókori művészet történetében forma, rajz, szín, együttes, összefüggő alkalmazásával. Ez az eredmény az ekkori művészet egyetemes jelentőségű vívmánya. Talán nem alaptalan feltevés, ha a hellenisztikus festészeti ábrázolás módszerében nem hagyjuk figyelmen kívül azokat a megelőző eredményeket, amelyeket éppen a természetábrázolásban már a dinasztikus Egyiptomban megtalálunk. Ezek a hagyományok a hellenisztikus és későantik Egyiptom változott gazdasági és társadalmi viszonyai alapján érhették el teljes kifejlődésüket. Bizonyos, hogy Egyiptom ekkori művészete — éppen a történeti helyzetből kifolyólag, az új társadalmi viszonyok közepette — sokat tanult, és kellett, hogy tanuljon a fejlettebb valóságot tükröző görög művészettől. S ha sok esetben felületes formaátvétel is az, amit látunk, a java alkotásoknál megállapíthatjuk, hogy elsősorban fejlett alkotói módszert és szemléletet tanult az egyiptomi művész a görög példákból. Ezt bizonyítják a későantik egyiptomi''szövetek legszebb darabjai. Ezek azok a textilművészeti emlékek, amelyek új színvonalon foglalják össze Egyiptom és a görögség művészeti fejlődésének eredményeit: az addigi hagyományok felhasználásával új fokon tükrözik a valóságot. A színes későantik textileknek erre a csoportjára elsősorban az jellemző, hogy a textilek alkotói ismerték és mesterien tudták alkalmazni a textilművészetben a korukbeli ábrázolóművészet, rajz, festészet java megjelenítési eszközeit. Teljes biztonsággal bánnak különösen a színnel. Míg a régebbi textilművészeti gyakorlat színt csak megbontatlan foltként, síkban használt, addig a későantik textilművészet a színt árnyalataira bontja, és az ábrázolt dolgokat a szín segítségével plasztikusan, térben jeleníti meg. Felfedezi azt a törvényszerűséget, hogy az egymás melleti színek hatnak egymásra, hogy pl. a piros sárga mellett más, mint zöld mellett. Ezt a felismerést olyan módon érvényesítik, hogy a későantik tűszövésnek ezek a delelőt jelentő alkotásai lényegében kevés •— 4, 6, 8 — szín alkalmazásával, de egymásra hatásuk és egymással való szűrésük felhasználásával adnak gazdag, valóságábrázoló színhatást. Klasszikus és tipikus példái ennek a berlini múzeum szőlőleveles és pávás textiljei. (2. és 7. kép.) A mi gyűjteményünkben sajnos ez a típus nincsen képviselve. Érdemes megfigyelni azt is, hogy a szőlőleveles darabnak rajza valójában síkbeli, egyiptomi jellegű vonalrajz, plaszticitását szín- és fény kezelése adja. 37 Marx—Engels: Művészetről — irodalomról, 27. old.
