Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)

Koós Judit: Kossuth szerepe a magyar iparművészet történetében

szervező tehetségének köszönhetők. Személyes varázsával, lelkesítő és ellenállhatatlan egyéniségével, határozott és biztos célkitűzésével keresztül tudta vinni akaratát. Ismeretes, hogy az iparkiállításokat a direktórium idejében Franciaországban honosították meg. Ezt követően sorra megrendezték az iparkiállításokat: Münchenben 1818-ban, Drezdában 1824-ben, Berlinben három évvel később, Prágában 1828-ban, Bécsben 1835-ben és 39-ben. Hazánk csak a 40-es évek elején érkezett el ahhoz a társadalmi-gazdasági fejlődési fokhoz, amikor ennek a szükségletnek kielégítése meg is valósulhatott, amikor az adott társadalmi-gazdasági viszonyok „lehetővé tették ennek realizálását, s akadt egy személyiség, nagy ember, aki — mint Plehanov írja, — megoldja azokat a feladatokat, amelyeket a társadalom szellemi fejlődésének megelőző menete napirendre tűzött, rámutat az új társadalmi szükségletekre, megragadja a kezdeményezést a szükségletek kielégítésére". A magyar ipar- és iparművészei-történetnek, kultúrtörténetnek maradt azonban az első iparmű-kiállításról egy igen fontos, értékes dokumentuma: „Jelentés az első iparmű-kiállításról; szerkeszté Kossuth Lajos választmányi aligazgató." Az első mondatokban ezt olvashatjuk: „Azon sok jó között mit hitem szerint az Iparegyesület, ha irányt nem veszt, s kellőleg gyámolíttatik egykor tehetend, a honi műipar állapotának folytonos ismertetése nem legutolsó. —• Mert önismeret a haladásnak föltétele." Így folytatja: „Ezért tartotta szükségesnek az igazgató választmány a múlt augusztus és szeptember hónapokban tartott első magyar iparműkiállítás részletes leírását első adalékul a honi műipar statisticájához, históriájához, s műtani állapotának ismeretéhez közrebocsátani. A szerkesztés reám bízatott — írja Kossuth — s italán soha nem érzem oly fájdalmas elevenen, hogy specialitásokra nem vagyunk nevelve, mint éppen ez alkalommal... az iparműtan mezején egészen járatlan vagyok, s nem volt semmi előzvény előttem, mely a töretlen ösvényen vezérem lehetett volna ... de ha csak annyit eszközlöttem is, hogy alkalmat nyújték helyesb ismeretek terjesztésére, munkám nem volt egészen haszontalan." Bár az egész kiállítás „nem volt egyéb rögtönzött kísérletnél" írja szerényen, mégis arra jó volt, hogy „a műipar jelenlegi állapotát ismertesse, s annak, amit már bírunk, méltánylására vezessen, öntudatra s önerőink iránti bizalomra ösztönözzön, a már eddig nyert eredmények új kísérletekre, új törekvésekre, új erőfeszítésre buzdítsanak", hiszen „a közönség jóformán nem is tudja mivel bírunk már, s mik azok az iparágak mik eddigelé hazánkban hiányoztak." A kiállítást követően nyilván Kossuth javaslatára s a kiállítók ösztönzésére „műbírákat választottak, akik az iparműveket részrehajlatlanul megbírálták", s a műveket jutalmazták. A kitüntetések öt osztályból állottak: arany-, ezüst-, bronz emlékpénz, dicsérő oklevél és méltányló elismerés. Aran}' emlékpénzben öten, ezüstben 15-en, bronzban 29-en, dicsérő oklevélben 39-en, méltányló elismerésben 36-an részesültek. A kitüntetéseket illetően „vezérelvek eleve megállapítva nem lettek, mert egyrészt az intéző választmány az idő rövidsége miatt különben kétes sükert föltételekkel nehezíteni nem vélte tanácsosnak". Ebben is Kossuth politikus magatartását lehet és kell felismerni. Nem akart eleve olyan normákat felállítani, melyet az akkori zsenge magyar ipar ne teljesíthetett volna, s az előre mereven megszabott feltételekkel nem akarta a kiállítók kedvét sem elvenni. Nevelni akart, alapokat teremteni, hogy iparunk s iparművészetünk is legyen. Kossuth tehetségének sajátosságát tükrözi, hogy jelentésében különbséget tesz kézművek és gyárműczikkek között. „Kézműveknél egyetlen műdarab előállítása a kézműves tehetségét tökéletesen kitünteti, ezzel úgy a bírálat föltételének, mint a kiállítás céljának e tekintetben meg van felelvje" — írja. „Kézműves műdarab, kézműves tehetség" kifejezéseivel nyilvánvaló, hogy művészi színvonalon mozgó ipartermékekre, kézműiparra, iparművészetre utal. Kossuth a részletekbe menően fejti ki gondolatait a szóda, sztearin, salétrom, és más iparágak meghonosításának szükségességéről, melyeknek azt mondhatnánk, hogy nincs közük az iparművészethez. Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy ezeknek a nyersanyagoknak, alapanyagoknak előállítása „a honra nézve felszámíthatatlan fontosságú" — mint Kossuth írja — az egész magyar iparbázis, közvetve tehát a művészi színvonalú ipari termelés érdekében álló, akkor megértjük, Kossuth agitálását, pl. mikor a szóda készítményével kapcsolatban így ír: „tudva van u. i., hogy a sziksónak külörféle nemei fejérítésnél, üveggyártásban, szövetfestésben, gyapjúkelme-színezésnél stb. használtatnak." Gondos és kimerítő ismertetést ad papírgyáraink és üveggyártásunk állapotáról, ásványfesték és „vegykémek" osztályáról, a vasgyártás állapotáról, a kiállított gépészeti, asztalos-, bőr-, porcelán-, kőedény-, férfi-