Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)

Schubert Márta: Későantik textilművészet

nek, a hétköznapok és a munka világának, az előkelők lakomáinak, szórakozásainak, vadászatainak. Az emberek ezeken a képeken csak mint tevékenységek végzői vannak jelen. A rájuk vonatkozó mondatnak az állítmánya fontos csupán, személyük, konkrét jellemzésük nem lényeges a kép funkciója szempontjából. „Ez király" — „ez felvigyázó" — „ez szolga" — ezt mondja az egyiptomi kép az ábrázolt emberről. Világosabb és sötétebb testszínnel megkülönbözteti a nőket a férfiaktól, ruhájuk, arcformájuk, hajviseletük pontos ábrázolásával megkülönbözteti az idegeneket az egyiptomiaktól. De személyes jellemzést, közvetlenebb, egyedi emberábrázolást adni — kívül esik az egyiptomi festészet feladatkörén. Az életnek és az embereknek ilyen, csupán cselekvéseket végrehajtó dolgokkénti személytelen felfogása szükségképpen az uralkodó osztály szempontja és érdeke. Ebből a tartalomból következnek az egyiptomi művészet közismert kifejezési eszközei: vonalrajz, éles tiszta kontúr, megbontatlan színfolt használata, s a frontalitás (sokszor áttört) törvénye. De általános érvénnyel ezek a formai tulajdonságok csak az emberek ábrázolásában jelentkeznek, éppen azért, mert az egyiptomi festészetben az emberábrázolásnak sajátos szerepe van. Mivel a tevékenység félreérthetetlensége szempontjából ábrázolja az embert az egyiptomi festészet: kánonszerű emberábrázolása az egyes testrészek legjellegzetesebb nézeteinek összeolvasztásából áll össze. A láb profilból, a mellkas szemben, a fej ismét profilból félreérthetetlen forma. S mivel minden alaknak pontosan indokolt, tárgyi jelentősége van az egyiptomi képen, ez az ábrázolásmód a tevékenykedő emberek munka és társadalmi hovatartozás szempontjából félreérthetetlen „leírásának" velejárója. Éppen ezért az egyiptomi művészet sajátos realista fejlődésének lényeges eleme minden olyan kezdeményezés és eredmény, amely nem elégszik meg tárgyának — s különösen az embereknek — csupán tevékenységet és hovatartozást jelző megjelenítésével, hanem értelmi és érzelmi szempontból ennél többet, bizonyos értelemben szubjektívebbet mond el. Ezt különösen a természet ábrázolásában figyelhetjük meg. Az egyiptomi ember benne él a természetben, amelytől csak lassan szakad el; a természet szakadatlan megismerése létfeltétele. Az őt körülvevő társadalmi viszonylatokat is a természetiekből igyekszik megérteni, ezért ábrázolja a társadalmi jelenségeket is sokszor természeti képekben. Lírája is elsősorban a természettel kapcsolatban bontakozik ki, s a természetábrázolás a művészetnek az a területe, ahol az egyiptomi festészet leggazdagabb realizmusú alkotásai születnek. A természet jelenségeinek egyre mélyebb megértése jellemzi az ókori Egyiptom festészetét. Itt olyan fokot ér el, amelyet a klasszikus görög művészet sem halad túl. Nemcsak képletesen, hanem valóságosan is két síkban rendezi el képét legtöbbször az egyiptomi művész. A második képsíkon, a természet képsíkján gazdagság, részletezettség, gondolati és érzelmi mélység, közvetlen líra kárpótol azért, amit az első képsík embereiről általában nem mond — és talán nem mondhat — el. Míg a rajz és a színkezelés az emberábrázolásban legtöbbször nem lépi túl a pontos fogalmi jelzés kereteit, megmarad a fogalom könnyen felismerhető írásjelének ábrázolási eszközeinél, addig a természet ábrázolásánál csaknem mindig kilép az írásjelszerűségből. Az állatok pompás rajzában vonallal kifejezett térábrázolással is találkozunk, a növények, a madarak