Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)

Sternegg Mária: Az Iparművészeti Múzeum két francia hárfája

Az első ilyen ábrázolását Gerbert

12 találta egy XII—XIII. sz.-i kéziratban, ahol mint „cythara anglica" szerepel. A minstrel-ek, jongleur-ök és Spielmann-ok kezében a kicsi és egyszerű, de hallatlanul karcsú és elegáns felépítésű hárfák növekvő népszerűségre tesznek szert. A középkori troubadcur-költészet remekei

13 mind magasztalólag emlékeznek meg — ..aller Stimmen Krone"

14 — a hárfáról. A „Minnesänger hárfák" legrégibb fennmaradt emlékei a XV. századból valók, egy a Germ. Nat, Museum-ban és egy ú. n. Wolkenstein-hárfa a Wartburgból, cca. 1480-ból.

15 A kora- és késő-reneszánsz festményein a- hárfa igen gyakran szerepel különböző hangszerekkel újabb és újabb csoportosításban, így például a v. Eyck testvérpár Genti oltárképén (1420 k.) orgonával, hegedűvel, id. H. Holbein „Az élet kútja" c. festményén (1519) lanttal és hegedűvel, Pinturicchio (1454—1513), a Vatikánban levő „A Zene allegóriája" c. kompozícióján két pásztorsippal, gitárral és líra da braccioval. Kedvelték a lant- és hárfakettőst. Ezt bizonyítja Gerard David (1460—1523) Lille-i Mus.-ban levő „Mária angyallal'' c. és Dürer (1471—1528) „Mária muzsikáló angyalokkal" c. festménye.

16 A nép körében a hárfát dal- és tánckísérethez alkalmazzák, akkordokat játszva rajta. Díszítőjellege miatt és a középkori hagyományhoz kapcsolódva, a hárfa a reneszánsz korában elsősorban a legmagasabb társadalmi körök, nagy udvari lakomák, pompás ünnepi játékok és balletek elmaradhatatlan hangszere. Azonban lassan a lant, majd a hegedű foglalja el a helyét. A hárfa szerkezeti tökéletlenségének — csak diatonikusan hangolható — kritikus évtizedei összeesnek a lantjáték virágkorával (XVI. sz.)

17 s a kromatika mindnagyobb térhódításának idejével. A hárfa nem szorul ki teljesen a zeneművelés területéről, de önállóságából veszít, szólóirodalma ebben a korban csekély. Az első kísérletek, hogy a hárfát a kromatika számára megnyerjék, az 1660-as evekben indulnak meg. Tiroli hárfások — nevük nem maradt fenn —• alkalmazzák először a hárfanyakon a húrok között elhelyezett forgatható kampókat (Haken, crochet), melyeket a húrhoz szorítva, azt megrövidítették, s az eredeti hangmagasságot ezáltal félhanggal emelték. Ez a szerkezet azonban nehézkesnek bizonyult, s a hárfát művészi teljesítményre nem tette alkalmassá. Hiszen így az egyik kezet lefoglalta a kampók igazgatása, másrészt a hangszernek mindig csak egyetlen hangját tudták átmenetileg modulálni. Ez a maga korában igen nevezetes lépés azonban bizonyítja, milyen közkedveltségnek örvendett ez a hangszer ebben az időben a nép körében. Az első lényeges szerkezeti módosítást 1720-ban a donauwörthi Hochbrucker hajtja végre,

18 aki feltalálja és realizálja az első pedálszerkezetet. Ez az „einfache Pedalharfe", illetve „harpe à simple mouvement", alaphangneme: Es-dur. A pedálhárfa egyenes továbbfejlesztése a kampóshárfának, azzal a különbséggel, hogy a húrok hangmagasságának változtatása kézmozdulat helyett láb- (pedál-) nyomással történik. A lábazatban elhelyezett — kezdetben 5, majd 7 — pedál az oszlopüregben felfutó fémhuzalok és a nyakban elrejtett mechanika segítségével befelé, egy kis nyeregre húzza a húrok előtt levő kampókat úgy, hogy a különböző oktávfekvésű, de egynemű hangok a megfelelő pedál lenyomásával egyidőben félhanggal emelkednek. Hamarosan azonban még további javítások történnek. Elérkeztünk ahhoz a korhoz, melyet a hárfa klasszikus periódusának nevezhetünk. Kb. 1750-től az 1800-as évek elejéig tart, két szignált francia hárfánk ennek a fontos technikai újításokat hozó kornak a terméke. 12 Martin Gerbert bencés, zenetudós (1720—1793). Idevágó műve: „De cantu et musiça sacra", 1774. 33 Roman de Horn (XII. sz.), Roman de Perceforet, Aucassin et Nicolette, Eustache Deschamps: Ballade ou métier profitable (XIV. sz.) 14 Az Ú. n. „jüngere Titurel" (XII. századi kelta legenda) 412. versében. ir> Buhle, E.: Verzeichnis der Sammlung alter Musikinstrumente im Bachhause zu Eisenach. (Neuausg. C. Sachs.) Leipzig, 1919. 6. old. ie_i7 zingel, H. J.: Harfe und Harfenspiel vom Beginn des XVI. bis im zweiten Drittel des XVIII. Jahrhunderts. Halle, 1932. 242—43. old. 18 Zingel, H. J.: id. m. 100. old.