Tarsoly. Vezérlő kalauz, különféle traktátumok. 1. (Budapest, 1984-85)

Alabárd

portosan s eszköz nélkül is táncolhatták, s alkalmanként még nővel, párosan is (erre utalhat, amit Kemény János fejedelem írt nevelő dajkájáról: „.. .jó énekes, jó hajdútáncos... kinek sok jóval voltam azután..."; Balassi Bálint egy katonamulatsága alkalmával három lány kibontott hajjal hajdútáncot járt). A tánc és harc kapcsolata nem szűkíthető le arra, hogy a tánc a küzdelemre készítés és nevelés egyik legfontosabb eszköze volt. A magyar nyelv néhány kifejezésében a tánc szó verekedést, megverést is jelent. Pl. „Jól megtáncoltatta!", „Kezdődik a tánc!", „Az volt ám a tánc!"; utóbbiakat már háborús események jelölésére (közelharc, támadás) is szolgáltak. Ma is használatos valakinek a meghátrálására a „visszatáncol" kifejezés, mely alighanem a küzdelemtől való meghátrálásból veszi eredetét. A tánc egyben a bajvívás, a viaskodás szabályozott formája, a versengésre való kihívásnak az eszköze is volt. Magának a táncra való kihívásnak a visszautasítása is sértésnek számított, így mindenképpen célt ért az, aki „nem fért a bőrébe". Martin György: Fegyvertánc, mutatványos szólótánc, haditánc c. tanulmánya alapján. Magyar Néptánchagyományok, Zeneműkiadó, 1980. Alabárd A 16. század elején Európa katonáinak kezében különös fegyver jelent meg. A vágásra használt sokféle kard, a szúrásra, döfésre alkalmas nyársak és tőrök, pikák, lándzsák, dárdák, kopjak, a bunkószerűen ütésre használt buzogányok és a harci csákányok mellett egy olyan „öszvér" bukkant fel, amely mindezeknek a fegyvereknek a harci tulajdonságait egyesíteni próbálta. Az alabárd hosszúkás hegyben végződött, de a lándzsahegy alatt jókora ácsszekercéhez hasonló vágóélt kovácsoltak ki, vele átellenben pedig a buzogánynak vagy a csákány fokának megfelelő gombot. A jól képzett katona valóban eredményesen tudta használni az alabárdot, nemcsak gyalogos, hanem lovas ellenféllel szemben is. A harcos a pillanatnyi harci helyzetnek megfelelően, hol a lándzsaheggyel döfött, hol az élével, vagy a bunkós „boldogabb végével" sújtott; hol pedig az alabárd „szakállát" akasztotta a lovas ellenfele testébe, ruhájába, s azzal rántotta le a lóról. Természetesen a sokoldalúságnak is megvolt az ára. Az alabárddal lehetett szúrni, vágni, ütni, de egyik harcmodorra sem volt igazán alkalmas, mint az e célra évszázados tapasztalatok során kialakított pikák, kardok, harci bárdok, buzogányok. A lőfegyverek elterjedésével az alabárd mindinkább kiszorult a harctérről. Napjainkban csak a Vatikán őrségének jelképes fegyvere.