Hausner Gábor szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője = Acta Musei Militaris in Hungaria. 9. (Budapest, 2007)
ÉRTEKEZÉSEK, TANULMÁNYOK - SÜLI ATTILA: Egy litográfia és háttere: Zalatna. 1848. október 23-24.
elégtétel volt 109 Talán még ma is megdöbbenést válthatnának ki I. Tóth Zoltán értékelő sorai: „Októberben a felkelt bányásznép megtámadta Abrudbányát és felgyújtotta Zalatnát. Az aranyvidék népe elérkezettnek látta az időt, hogy elégtételt vegyen évszázados elnyomóin. Főként az uradalmi és bányásztiszteken állott bosszút, és elpusztította a gyűlölt kincstári kohókat, melyek annyi nyomorúságot és szenvedést hoztak rája az elmúlt időkben. Nemegyei János uradalmi igazgató és sok más kamarai tiszt is ekkor lelte halálát." 110 Szintén az uradalmi tisztviselőket és a vármegyei nemességet hibáztatta a zalamai tragédiáért Trócsányi Zsolt 1956-ban megjelent alapművében. 111 Miskolczy Ambrus találóan nevezte a román népfelkelést „habsburgiánus népfelkelésnek", hiszen a felkelők minden olyan dolog ellen harcoltak, amely megbontotta a „paraszti élettevékenység ideálisnak vélt egyensúlyát". 112 Itt azonban érdemes néhány gondolat erejéig megállni. Az erdélyi parasztság többsége, így vármegyékben élő románság számára a liberális magyar nemesség többet nyújtott, mint az összes előző kormányzat. Védtelen emberek megkínzását és legyilkolását nem lehet sem az osztályharccal, sem a paraszti életforma kihatásaival magyarázni. Ezek minden jogi és erkölcsi norma szerint emberiség elleni bűntettnek minősülnek. Ha a zalamai eseményeket a XIX. században sem tudták jogos bosszúként értékelni, akkor erre az utókor történetírása sem hivatott. 113 Más irányból ugyan, de szintén elfogult véleményt fogalmazott meg Savai János 1999-ben megjelent könyvében. A szerző véleménye szerint a nagyenyedi, zalamai és hegyaljai mészárlások a román értelmiségek által előre lettek kitervelve. 114 Iancut és Dobrát a rablás utáni vágy ösztönözte. Nemegyeit tétlenséggel vádolta, mivel semmit sem tett a Zalatna környéki románság megfékezésére. A szerző azonban figyelmen kívül hagyott néhány fontos körülményt. Elsősorban azt, hogy a román nemzeti mozgalom jellegét nem lehet csupán negatív tulajdonságokkal körülírni. Az erdélyi románság nemzeti felkelését végső soron a nagyszebeni főhadparancsnokság hívta életre, a prefektek és tribünök Puchner proklamációja értelmében jártak el. Ismerve az érchegységi felkelések kihatásait, a zalatnaihoz hasonló eseményekkel a császári vezetésnek is számolnia kellett. Az persze más kérdés, hogy az egyes vezetők érdekeit mennyire szolgálták a vérfürdők és fosztogatások. A többségét feltehetőleg nem, hiszen számos esetben - például Abrudbánya 1848. októberi lefegyverzésénél - maguk a prefektek gondoskodtak arról, hogy a pacifikált területek lakosságát ne érjék atrocitások. Természetesen ez nem minden régióban történt így, a vezetők több helyen képtelenek voltak keretek közt tartani az általuk felszabadított erő1091 Tóth 1951.; Trócsányi 1956. 110 7. Tóth 1951. 269. p. 111 Trócsányi 1956. 112 Miskolczy 1988. 1403. p. 113 Silviu Dragomir román történész szerint a mészárlás „bosszú volt s a Horea időkre emlékeztet." Idézi: Egyed Ákos: Erdély 1848-1849. Csíkszereda, 1998.1. k. 227. p. 114 Savai 1999. 27. p. „Néhány becstelen hatalom és pénzsóvár emberi szörny elhitetette a tudatlan tömeggel, hogy ölni kell..."
