Hausner Gábor szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője = Acta Musei Militaris in Hungaria. 8. (Budapest, 2005)

ÉRTEKEZESEK, TANULMÁNYOK - R. VÁRKONYI ÁGNES: Akikért a harang szól. 1456 és 1956 emlékezete

évszázad történetírásán és több mint tizenöt nemzedék történeti tudatán át hogyan jutott el 1956-ig. Mert amint haladtunk előre az időben, mindig újabb és újabb arcát fordította felénk a múlt, hogy értelmezése, állandó és mindig változó jelenségeivel beépüljön abba, amiről akkor, 1956 nyarán még senki sem sejthette, hogy bekövetkezik. Senki nem sejtette, hogy az 1456-ra emlékeztető harangszó, mire visszatér a szétlőtt Magyar Rádióba, már nemcsak Hunyadi János vitézeiért szól. „Ötszáz esztendővel ezelőtt harangok zúgása hirdette szerte Európában, hogy porba hullott a török császár világhódító terve..." Ebben a véletlenül megmaradt, kiadatlan kéziratban, 1956 nyarán elhangzott előadásom első mondatában nincs semmi eredeti. 1456 emlékét évszázadokon át úgy adták tovább történetírók, költők és korabeli dokumentumok, hogy a Duna és a Száva összefolyásánál emelkedő vár alatt európai jelentőségű győzelem született. Emlékezem, tehát vagyok! Kincsünk és terhünk az emlékezet. Rendszerez, válogat, nem hagy nyugton, megcsal, felemel, felidézi minduntalan, amit régen el kellett volna felejtenünk, és megpróbálták kitörölni még álmainkból is. Ki tudja, mióta küzd az emberiség a felejtés ellen? Mióta építik, formálják, írják át az emberek emlékeiket? Élnek és visszaélnek az emlékezettel a hatalmak, a médiák, az írástudók és akarva-akaratlanul a historikusok. Gyűjtjük, raktározzuk, selejtezzük, felelevenítjük, ápoljuk emlékeinket, és küzdünk szakadatlanul az idő eróziója ellen. Azután váratlanul kiderül, hogy képzettársítások őrzik, vagy mozdulatainkban, öntudatlan odafigyeléseinkben hordozzuk emlékeinket. Harcba szállunk, hogy rendet teremtsünk emlékképeink, emlékirataink objektív és szubjektív lenyomatai között. Emlékek sűrű közegében élünk. Egymásra rajzolódnak régi és még régebbi események, s az emlékezet is folyvást átrendezi a történelmi teret és időt. A történetírásban a szemtanúk emlékezése és a kortársak emlékirata bizonyító erejű dokumentum lett, majd mára kiderült, hogy igazságtartalmát csak bonyolult forráskritikai módszerekkel lehet ellenőrizni. A XIX. század végén az eluralkodó új történetszemlélet, a historizmus úgy vélte, ha láthatóvá teszi a lefutott történelmet, s korhű kosztümökkel segíti az emlékezetet, megállítja a rohanó időt, és Európa látványos históriai menetekkel vonult át a XX. századba. De a kölcsönvett kosztümök ideje lejárt. Minden történelmi pillanatnak megvan a maga soha vissza nem térő, mással be nem helyettesíthető valósága. A véres háborúk és a diktatúrák után ma már egyre inkább a kollektív emlékezet érdekli a társadalom múltját, jövőjét, jelenét vizsgáló tudósokat. Történészek, pszichológusok, szociálpszichológusok, antropológusok vizsgálják, úgy is, mint a közösségi tudat szerves részét és mint az évszázadokon áthullámzó emlékek, távoli generációk erős vagy elmúló, eleven, vagy megkopott, átrajzolt, de eredendően mégis élő tudatát. Nem ennek az írásnak a feladata, hogy az emlékezettel foglalkozó gazdag szakirodalmat akár csak utalásszerűén is felidézze. Csupán a nándorfehérvári győzelem néhány interpretációján tekint végig.