Hausner Gábor szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője = Acta Musei Militaris in Hungaria. 8. (Budapest, 2005)

ÉRTEKEZESEK, TANULMÁNYOK - R. VÁRKONYI ÁGNES: Akikért a harang szól. 1456 és 1956 emlékezete

1956 nyarán az Új hang folyóirat júniusi számának Emlékezés rovatában nevezetes írás jelent meg Hunyadi János címmel, Szűcs Jenő (1928-1988) tollából. A hosszú eszszé mindvégig a szakmai kérdések körében mozog, nincs benne egyetlen aktuális politikára utaló megjegyzés sem. Mégis mi, kezdő történészek, összetartó egykori évfolyamtársak és az idősebb tudós kollégáink is a Levéltárban és a Történettudományi Intézetben, már az esszé első mondatát is az akkori jelen, a történelmi pillanat alapkérdésének értelmeztük: „A kései utókornak, az adott kornak valóban van-e köze - a történelem rejtett, lényeges összefüggéseinek vonalán - tisztelete tárgyához, van-e joga mély benső rokonságra?" Azután hangsúlyozza, hogy a történelmi alaphelyzet kategóriája behelyettesíthető. „Történelmünk alaphelyzete hosszú századokon át nagymértékben hasonló: idegen hódítás veszélye, vagy idegen elnyomás; török, német veszély (külön-külön vagy mindkettő együtt); a nép szenvedése a kettős elnyomás alatt; a vezető rétegek, uralkodó osztályok bizonytalansága, ingatagsága, vagy árulása a nemzeti ügyben." Ki tudott a mindennapok eseményeitől elvonatkoztatva olvasni ilyen mondatokat: „A nép körében forrong, erjed valami Hunyadi korában"? A XX. kongresszus legfőbb mondanivalója úgy szűrődött le hozzánk, hogy reformokra van égető szükség, és minden országnak lehet, sőt kell, hogy saját útja legyen. Mindenki tudott mindent: jöttek ki a börtönökből az ártatlanul elítéltek, és Nagy Imrét június 7-én, születésnapján költők, írók, művészek köszöntötték Orsó utcai lakásán. A Hunyadi János-esszében szerzőjének szándéka szerint, vagy attól függetlenül is, benne vibrált 1956 nyarának minden feszültsége és reménye. Az újságok ontották a lengyel híreket, és Hunyadi „leghűségesebb híve és barátja, pártja ideológusa, Vitéz János, környezetében lengyel humanisták forogtak." Hunyadi történelmi jelentősége abban állt, hogy felismerte a cselekvés helyes idejét. „Hunyadi nagyságának magyarázatát, életének legmélyebb értelmét valahol ott kell keresni - ott kereste egy Zrínyi, egy Kölcsey is -, hogy hol és hogyan ismerte fel az ország, a nemzet igazi aktuális érdekeit az adott viszonyok között; milyen módszerek, eszközök segítségével védte azokat, milyen módon találta meg a társadalmi erők közt a nagy ügyért felhasználhatókat, s hogyan küzdött az ártalmasok ellen." Ez teremtett alkati, magatartásbeli hasonlóságot „Hunyaditól Rákócziig és tovább Kossuthig". Ezek az akkor formálisan általános megfogalmazások, különböző felfogásokban tartalmilag nagyon eltérő értékeket hordoztak. Többek között a közösségi tudat gazdag tartalmát. Nagy hangsúlyt kapott a megállapítás, hogy Hunyadi és a szabadságharcok vezetői által, irányításukkal „az elnyomott nép vágyai törtek felszínre tudatosanöntudatlanul". Különösen a Petőfi-szobornál, október 23-án, az őszi napsütéses koradélután, és még inkább a Margit-hídon át egymásba karolva, a Bem térre hömpölygő tömegben, és este a Parlament előtt, amikor egyszerre gyújtottak sok ezren lángot. Akkor már a legkülönbözőbb tudományágakban több mint egy évszázad óta vizsgálták (és vizsgálják ma is) különböző, az egzakság jegyében