Hausner Gábor szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője = Acta Musei Militaris in Hungaria. 8. (Budapest, 2005)

GYŰJTEMÉNYI- ÉS MŰHELYMUNKA - LUGOSI JÓZSEF: Lövegek a Hadtörténeti Múzeum fegyvergyűjteményében. 1. rész

g| „Hosszú Hasszán" ágyúcső • hatástalanított gyúlyukja, 1683 A csőtorkolattal ellentétes végén a csőnek kezdettől fogva ott volt az elsütő szerkezet. Eleinte ez két részből állt: a csövön mindössze a gyújtólyuk volt, a csövön kívül, a tüzér kezében pedig a hosszú rúd, végén az égő kanóccal. A „szerkezet" működése valójában nagyon egyszerű; az égő kanóccal gyújtják meg a gyújtólyukban levő kanócot vagy lőport, ez meggyújtja a cső végében összenyomott puskaport, elsül az ágyú. A gyújtólyuk tehát nemcsak egy lyuk a csövön, hanem a csőbe vezető csatorna. Ez a gyújtólyuk volt talán a legjobban elhasználódott része az ágyúcsőnek. Ha kiégett, utána kellett fúrni, a XVII. században vas vagy acél béléscsővel is ellátták a tartósság kedvéért. Az utánfúrásokat megkönnyítendő, a vastagabbra készített gyújtólyukat rézzel öntötték ki, ennek közepén volt a tulajdonképpeni gyújtólyuk. Ilyen ágyúcső található múzeumunkban is. A gyújtójuk a kiégésen kívül másért is szinte a legfontosabb része volt az ágyúcsőnek: az ellenség a csatában zsákmányolt ágyút úgy tette használhatatlanná, hogy „beszögezte", vagyis kemény fémmel eltömte a gyújtólyukakat. Az ilyen ágyúval abban a csatában nem lőttek többet. A XVI. században a gyújtólyukat fedőlappal látták el, ez egy oldalra hajtható pánt volt, s védett az eső, nedvesség ellen. Egy századdal utóbb ezt kezdték elhagyni, helyette egy kagyló alakú mélyedés volt a lyuk szája előtt, a lyukhoz vezető vájattal, s maga a lyukcsatorna már nem látott kanócot: a kagylótól a vájaton, csatornán át a belső puskapor töltetig puskapor volt, s ez égett végig. Kétségtelenül gyorsabbá tette a tüzelést ez az eljárás, viszont hamarabb ment tönkre maga a gyújtólyuk. Ekkor kezdték a fémes kiöntést, béléscsövet alkalmazni. Természetesen csak elöltöltő ágyúnál lehetett gyújtólyuk, s végleg eltűnik a hátultöltés, pontosabban az újkori hátultöltő, lövegzáras csövek megjelenésekor. Volt ugyanis az „elöltöltő korban" is „hátultöltő" ágyú: a kamrás ágyú. Itt a cső hátsó vége nem volt zárt, hanem ugyanolyan nyitott, mint a szája, s itt helyezték be a golyót. A lőpor viszont egy kis csőcsonkban volt, ezen volt a gyújtólyuk, s ezt a cső végéhez illesztették elsütés előtt, hátul pedig ékkel rögzítették az ágyútalphoz. Innen az egyik német neve is: Keilstúck, élágyú, a Kammerstück vagy Kammergeschütz, kamráságyú mellett. Mivel egy-egy csőhöz több ilyen lőporkamra is tartozott, s azokat előre meg lehetett tölteni, ténylegesen meg-