Hausner Gábor szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője = Acta Musei Militaris in Hungaria. 8. (Budapest, 2005)

GYŰJTEMÉNYI- ÉS MŰHELYMUNKA - LUGOSI JÓZSEF: Lövegek a Hadtörténeti Múzeum fegyvergyűjteményében. 1. rész

A XIV. századból megmaradt legelső ágyúk kovácsoltvasból készültek, a cső hosszában futó vasszálakat kívülről gyűrűk fogták össze. Az első gyűrű közvetlenül a csőszájnál volt, s a mögöttes csőrész természetesen keskenyebb maradt a következő gyűrűig. Ilyenek a párizsi Musée de PArmée-ban őrzött venglairek, a zürichi Landesrrmseum burgundi ágyúja, a bécsi Heeregeschichtliches Museum kővető ágyúi, s ilyen a brüggei múzeum ugyancsak kovácsoltvas kővető ágyúja, valamint a mi Hadtörténeti Múzeumunk néhány csöve. Ugyanezt lehet megfigyelni az edinburghi Mons Meg-en vagy a genti Dulle Grieten. Persze akad olyan ágyúcső is, például a bécsi Heeresgeschichtliches Museumban látható, 1450-ből való óriás kaliberű Pumhardt von Steyr, amelyiken nincs ilyen „csőszájdudor", ennek minden gyűrűje egymást éri és egyforma vastag. A Pumhardt nyilván a német köznyelvbe átvett bombarda megfelelője, ezt ma talán mozsárnak nevezhetnék. Mivel 80 cm átmérőjű kőgolyót lőtt ki, a múzeum ma óriás kővető ágyú néven is nevezi, a régi nyilvántartásban Wiener Mörserként szerepel. Ügy tűnik, a későbbi ágyúcsöveknek az a jellegzetessége, hogy a cső a torkolatnál jóval szélesebb, mint közvetlenül mögötte, ebből a „hagyományból" eredt, eleinte talán minden megfontolás nélkül. Lehet, hogy utóbb, csőrobbanásokból levont gyakorlati következtetések vezettek a forma megtartásához. Tény, hogy az első megbízható mérést a csőfar szükséges vastagságára s a felhasználandó anyag mennyiségére csak a XIX. század elején végezte az amerikai George Bomford, a Columbiád ágyútípus megalkotója. Csak amikor az ágyúcsövek anyaga bronz helyett acél, acélbronz lett, tűnt el végleg a csőszájdudor. A XVI-XVII. században azonban még általános jelenség, ezért a ritkábbak közé tartozik a Tóth Árpád sétányon lévő, korabelinek ismert vascső. (Ennek csődíszeit 1491-1497 között öntötték Velencében, a legszebb közülük korinthusi oszlopfőt ábrázol.) A csőszájtól hátrafelé haladva az elkeskenyült cső egyre vastagodik, s a másik végén legvastagabb. Ez természetes, hiszen az elsütéskor a lőpor ott robban, s ereje itt a legnagyobb. Ezt a leghátsó erősítést az angolok - érdekes módon - első erősítésnek {l-rd reinforce) nevezik, még az ennél kisebbet, középen, a másodiknak {2-rd reinforce). A középső részen vannak felül a fogók, oldalt pedig a csapok (csőcsapok). A végén pedig egy ugyancsak nagyon erős zárólap (alapgyűrű) van, amit a németek Traube-nek, az angolok cascabel-nek, magyarul gombnak neveznek. Az angolok a krími háborúban zsákmányolt egyik vaságyúcső cascabeljét lefűrészelték, s ebből készült a „Victoria-kereszt" kitüntetés. A kovácsoltvas csöveket csakhamar felváltotta az öntöttvas cső, ilyen századokon át készült. Az első időkben itt is megtaláljuk az erősítésül szolgáló gyűrűket, amint azt a brügge-i múzeum csöveinél lehet látni. A korai ágyúknak a szimmetrikusan elhelyezett gyűrűkön kívül még alig volt más díszük. Megváltozott azonban a helyzet a XVI. század közepén, amikor a barokk lépett a reneszánsz nyomába, s egyre nagyobb pompa öntötte el Európát. Természetes, hogy ezekből a hatalom jelképeivé nőtt ágyúcsövek sem maradhattak ki. Új anyag is jelentkezett az ágyúcsövek készítésénél, a bronz, s ez kiválóan alkalmassá tette különféle feliratok, díszek elhelyezését a csövön. Egyre