Hausner Gábor szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője = Acta Musei Militaris in Hungaria. 8. (Budapest, 2005)

ÉRTEKEZESEK, TANULMÁNYOK - R. VÁRKONYI ÁGNES: Akikért a harang szól. 1456 és 1956 emlékezete

A kolozsvári szász nyomdász tehát magyarul és jól kigondolt írói fogásokkal rekonstruálta az ostrom történetét. Megszerkesztette az eseményt úgy, ahogy látható lehetett. Nagy hanghatásokkal élt, és nem győzte hangsúlyozni a szultán különleges tehetségét, hatalmas hadi erejét, katonai sikereit, okosságát. „Az Mohámét immár török császár vala, mert megvötte vala Konstancinápolt, a császári [!] méltóságos székit." Érzékeltette Heltai, hogy a török császár a világ legerősebb flottájával rendelkezik, és nem vaktában hódít, hanem a gazdag ezüstbányákat és a városokat, a kereskedelmi csomópontokat szállja meg. „Ez okáért igen felfuvalkodék, és az ő elméjében tovább kezde gondolkodni, és sokkal nagyobb dolgokat kezde forgatni [...] a hír feljőve Magyarországba az Mahomet felől, mely igen hatalmas volna, mint vötte volna Konstancinápolt és Rácországban az fő várasokat. Rövid napon megszállandó volna Nándorfejérvár." Ismerteti Hunyadi gondos előkészületeit, dicséri „bátor szüvét", részletesen leírja, hogy Kapisztrán János, az „olasz cseribarát", ferences szerzetes prédikációjára a szent hadba örömmel gyülekező keresztesek milyen nagy nehézségekkel küzdöttek, és mennyit szenvedtek. És mindennek ellentéteként: László király és Ciliéi gróf a török támadás hírére „annyira megijedének, hogy vadászásnak színe alatt kimenének Budából, és addig vadászának, hogy szinte Bécsbe tartozának meg, és Budát nyitva hagyják minden oltalom nélkül..." Vázolja az ostromló török és a felmentő keresztény sereg elhelyezkedését. „Mikoron ez okáért írnának Krisztus Urunknak születése után 1456 Szent Iván havának 12. napján, feljőve török császár, és megszállá Nándorfejérvárat. És Mahomet császár két táborba osztá az ő népét: egyiket a Száva mellé helyhezteté, a másikat a Duna mellé, melyben ő maga vala. A másikban lőn az ázsiai bassa. Az ő tábora környül nagy árkot ássata, és töltést nagyot tétete, arra állata mind környül az álgyúkat, hogy ne árthatnának a magyarok néki [...] A köz hadakozó népnek sokaságát az váras környül való mezőre szállítá, kik mind betölték az egész mezőt." A sáncokba vontatta a „nagy barom álgyúkat, és úgy kezde a bástyákat és tornyokat törnyi éjjel-nappal, hogy az várasbelieknek semmi nyugodalmuk nem lehete." Mohamed szultánt nemcsak jó, körültekintő hadvezérnek mutatja be, hanem új módszert alkalmazónak is: a védőknek éjszakai nyugalmat sem engedett, a kimerítésükre játszott. Világosan, érthetően vázolja Heltai, hogyan zajlott le, milyen lehetett a vízi ütközet. Hunyadi Kapisztránnal be akar menni a várba, de át kell törnie a török gályák védelmi láncán. „Megtölték az hajókat keresztesekkel és alá bocsátkozának egyenest a Dunán. Hallván ezt Mohámét császár, mindjárt felindítá az ő vízi erejét [...] Egyberoppona ez okáért a két vízi erő, és erős viadal lőn közettek." Hunyadi fordítja meg a harc kimenetelét: „Végre Hunyadi beszekellék a császárnak egyik hajó[já]ba. Ezt látván a többi keresztyének, utána szekellének, és erőssen ölik vala a törökeket, és a vízbe szektetik vala [...] Olly nagy vérontás lőn ott, hogy az egész Duna merő vérrel foly vala." A vérrel áradó folyó szokásos stiláris fordulat; minden vízmelletti csatának velejárója, hogy a holtakat saját vérükben viszi a bíborvörösen habzó víz. Az viszont, hogy a folyó hullámverése a magyaroknak kedvezett, kétségtelenül helyi, eredeti megfigyelőre vall.