Hausner Gábor - Kincses Katalin Mária - Veszprémy László szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője. Acta Musei Militaris in Hungaria. 4. „Kard és koszorú”. Ezer év magyar uralmi és katonai jelképei. (Budapest, 2001)

URALMI JELKÉPEK - BAK JÁNOS: Magyar királyi jelvények a középkorban

(koronázások esetében sokszor ismert egyháznagyok) mit tartanak helyesnek, azonban ez nem jelenti azt, hogy a szertartásrendet minden alkalommal be is tartották. Tehát az ordók csak akkor tekinthetők megbízható forrásoknak, ha van más, ettől független információnk is, például szemtanúk leírása az eseményről. Azonban a szemtanúk többnyire a bonyolult szertartásnak csak egy részét látják (vagy csak egy részét írják le, aszerint, hogy mit tartottak fontosnak). Kevésbé szerencsés esetben az ál-szemtanú, nem a saját élményeit írja le, mint például Antonio Bonfini az 1490-es koronázásról, hanem egy (feltehetően kölcsönkért) szertartáskönyvből másolja ki a történetet, amely így igen pontosnak tűnik, csak éppen nem bizonyítja, hogy a szertartás valóban úgy folyt-e le, ahogyan ezt ő elénk tárja.

4 Egyáltalán nem biztos azonban az, hogy ezek az avatási jelvények, amelyeket az egyházi vagy az esetleg ahhoz csatlakozó világi ünnepségek keretében nyújtanak át az új uralkodónak, azonosak-e mindazokkal a jelvényekkel, melyek királyi méltóságát jelzik. Ezzel kapcsolatban érdemes meggondolni azt az egyébként igen ötletes érvelést, amit nemrégiben Gerics József dolgozott ki a korai magyar koronázási szertartásrenddel kapcsolatban.

5 Abból kiindulva, hogy a híres várkonyi jelenetben - mint tudjuk - a korona a királyságot, a kard a hercegséget vagy a dukátust jelezte, és Béla - bölcsen az utóbbit választotta, Gerics arra következtet, hogy a korona része volt a magyar királyavatási jelvényeknek, míg a kard nem, és talál is olyan szertartásrendeket, elsősorban angolszászokat, amelyekben a kard nem szerepel. A történészek a magyar krónika Salamon koronázása alkalmából tett rövid megjegyzése alapján már régen arra gondolnak, hogy az úgynevezett angolszász ordó lett volna a korai XI. században a magyar koronázási szertartások rendje.

6 A 91. fejezetben olvashatjuk, hogy Béla herceg és fiai felháborodtak azon, hogy a szertartás közepette ezt a latin szöveget hallották: „...esto dominus fratrum tuoruml" („...légy ura testvéreidnek!").

7 Ez a passzus egy olyan imádság

8 része amely, mint ezt már Bartoniek Emma megállapította, az angolszász koronázási ordókban szerepel. Mikor doktori disszertációmon dolgoztam, észrevettem, 4 Erre már Bartoniek Emma is rámutatott, és kiemelte, hogy Bonfini a koronázás leírásánál a „metropolitanus"-t jelöli meg koronázóként (mint ahogy azt pl. az ún. Fiüpecz-féle esztergomi szertartáskönyvben olvashatta), noha 1490-ben a váradi püspök koronázta meg II. Ulászlót. Ugyanakkor Bonfini egy sor más részletben, s különösen a világi szertartások leírásában eléggé pontosnak tűnik és feltehetőleg szemtanúktól kapott információt. Ezért göttingai disszertációm készítésének idején mégiscsak hitelt szerettem volna adni a firenzeinek. Bartoniek Emma: A magyar királlyáavatáshoz. Századok, 1923. 247304.; Uő.: A magyar királykoronázások története. Budapest, 1937. [Reprint kiadása: Budapest, 1987.]; Bak, János: Königtum und Stände in Ungarn im 14-16. Jh. Wiesbaden, 1973. 172. sk. - Akárhogy is döntünk, az kétségtelen, hogy az imádságok Bonfini humanista átstilizálásában egy általa olvasott könyv s nem hallás alapján íródtak le, hiszen ő 1490-ben éppen nem volt Magyarországon. Példának mindenképpen megáll, s számos párhuzamot lehet találni máshonnan, máskorról. 5 Gerics József: A magyar koronázái szertartás 1050 körül. In Székely György (szerk.): Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Budapest, 1984. 243-54.; Valamint Gerics József: Egyház, állam és gondolkodás Magyarországon a középkorban. Budapest, 1995. 131-132. 6 Lásd Bartoniek: A magyar királlyáavatáshoz, 297. skk. és Tóth Zoltán: Attila's Schwert. Budapest, 1930. 130. skk. Őket követte Schramm is: Schramm: Herrschaftszeichen..., 742. skk. 7 Chronici Hungarici comp. s. xiv. In Szentpétery, E. (I.) (ed.): Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Budapest, 1937. Tom. I. 353. (Reprint kiadása: Budapest, 1999.) 8 Az „Omnipotens det tibi deus..." kezdetű szövegben, amely szó szerint idézi Izsák áldását (Móz. 1, 27: 28-29) és amely nemcsak az ún. Dunstan ordóban (960-973), de a kb. 975-re datált Edgar ordóban (melyben viszont a kard egyike a koronázáskor átadott jelvényeknek!) is szerepel. Lásd Schramm, P. E.: Kaiser, Könige und Päpste. Bd. 2. Stuttgart, 1968. 239, 251.