Hausner Gábor - Kincses Katalin Mária - Veszprémy László szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője. Acta Musei Militaris in Hungaria. 4. „Kard és koszorú”. Ezer év magyar uralmi és katonai jelképei. (Budapest, 2001)

VESZPRÉMY LÁSZLÓ: Előszó

Selmeczi Kovács Attila a magyar népművészet huszár ábrázolásaiból villant fel néhányat. Elsőként a XIX. század első felének népi művészete fordult némi idealizálással a huszárok felé tálakon, tányérokon, butellákon, kancsókon. Ebben nyilván szerepet játszott a huszár szolgálat magyar mítosza s a viseletnek a kortársak számára is nyilvánvaló nemzeti jellege. Nem véletlenül, a nemzeti ébredés századában a társasági érintkezések, vigasságok tartozéka lett a huszár figurákkal díszített asztalteríték. A huszár ábrázolások hazai terjedéséért a legtöbbet a ponyva és a sokszorosított grafikát is megelőzve valószínűleg a mézeskalácskészítök tettek, akik a lovas alakját rendszerint összekapcsolták az országcímerrel. Az első világháború idején a gyári termelés emlék- és propagandatárgy-özönében ismét népszerű lett a huszár, a Monarchiában hazai eladásra szánt termékeken magyar színekkel még hangsúlyosabbá téve a nemzeti jelleget. 1938ban a háborúra lelkesítő sajtóban a huszár-kép nemzeti hagyományaival nemcsak éltek, hanem vissza is éltek, sugallva, hogy a magyar huszárok bátor rohama lesöpri a térképről az ország ellenségeit. A tanulmányok záró egységében a modernkori nyomtatvány- és kisnyomtatványtermésnek azon fejezetiről olvashatunk, amelyek közvetlenebb kapcsolatba kerültek a katonai szimbolikával. Kreutzer Andrea áttekinti a Hadtörténeti Múzeum könyvgyűjteménye alapján az önreprezentációhoz tartozó legfontosabb könyvészeti típusokat. így szó esik a hivatalos, közlönyszerü, sematizmus és évkönyv típusú kiadványokról, az emlékkönyvekről, alakulattörténetekről, a tanintézeti könyv- és folyóiratkiadásról. Az első pillantásra száraznak tűnő felsorolás gyakorlatias tudnivalókkal, kutatási segédlettel ajándékozza meg a kitartó olvasót, aki ezután már véletlenül sem fogja a nyugállományúak adatait a honvédségi évkönyvben keresni, s nem kér ki magyar katonai zsebnaptárt és zseblexikont 1917-ből. Különösen izgalmas a „Nagy háború" irattermésébe való betekintés. Ennek méreteiről ki-ki meggyőződhet az otthoni családi könyvespolc előtt állva: ez az a háború, amelynek már minden napját, az elesetteket, a hadifogságba esetteket stb. pontosan dokumentálták, s a visszaemlékezőknek a következő „nagy háborúig" maradt is idejük tapasztalataik rögzítésére. Az írás végső konklúziója, hogy a hadiműfajok magukban is rendelkeztek olyan szimbolikus erővel, amelyek „befelé" és „kifelé" sikeresen teljesítették az önmegfogalmazás, az önmegjelenítés és önigazolás igényét. A hatalmas példányszámok, a tömegtermelés minden korábbinál szélesebb körben ismertté tette az azokon alkalmazott uralmi és katonai jelképeket. E nyomtatványok nemcsak verbálisan, hanem vizuálisan is hatottak, s nem utolsó sorban sokszor tipográfiailag, mint például a bútorkönyvek, jubileumi albumok esetében maradandó műalkotásoknak tekinthetők. A Német Birodalom főpostamesterének zseniális ötlete, a boríték nélküli levél, vagyis a (képes)-levelezőlap feltalálása alapvetően megújította, könnyebbé és olcsóbbá tette az ipari forradalom utáni kor emberének az írásos kommunikációt. B. Kalavszky Györgyi tanulmányából azt is megtudjuk, hogy a világ első postai levelezőlapja éppen az Osztrák-Magyar Monarchiában került forgalomba, 1869 októberében. Politikai-katonai propaganda értékét már a francia-porosz háborúk idején felismerték, de katonai levelezőlapként fénykorát az első világháború idején érte. A páratlan mértékű tömegtermelés bizonyítéka a mai napig fennmaradt példányok nagy száma. A Monarchia képeslapjai a katonai szövetség erejét demonstrálták a fronton és a hátországban egyaránt. Erre az állami lobogók, a győzelem örök jelképei, olaj és babérkoszorúk, az uralkodók képmásai s magyar használatra természetesen a legyőzhetetlen huszárok képei szolgáltak.