Hetés Tibor - Makai Ágnes szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 2. (Budapest, 1987)

LUGOSI JÓZSEF: A kardfélék Magyarországon a szabványosítás kezdetétől napjainkig

Lugosi József A KARDFÉLÉK MAGYARORSZÁGON A SZABVÁNYOSÍTÁS KEZDETÉTŐL NAPJAINKIG Hazánkban a kardoknak a harcfegyverek történetében mindig kiemelkedő szerepe volt. A kardnak nyelvünkben két jelentése van. Egyrészt általában a kardféléket értjük rajta, clZclZ cl hosszú pengéből és markolatból álló, vágásra vagy szúrásra, sok esetben mindkettőre alkalmas középhosszú fegyvereket — ez esetben a szó gyűjtőnév. Másrészt a kardoknak azt a fajtáját értjük rajta, amelynek pengéje egyenes, széles és általában kétélű, markolata is egyenes. A kard, illetve a kardpenge készítésére az első alkalmas anyag a fém volt. őstípusának a bronzkorban (i. e. 3000—1000) készült bronzkardokat tekintjük. A kard az első kifejezetten harcfegyver, abban az értelemben, hogy első típusaitól kezdve katonai célra készítették. Vadászfegyver elődje nem volt, ilyenként a továbbiakban sem használták. A vaskorban (i. e. 1. évezred) egy ideig továbbra is bronz a kard anyaga, de a vas lassanként kiszorítja. így a vas vált a kard alapanyagává, és napjainkig az is maradt. A bronz- és a vaskard egyaránt kizárólagosan gyalogos harcfegyver; mind a kettő vágásra — pontosabban zúzó vágásra —, valamint szúrásra alkalmas. Szablyának azt a kardfajtát nevezzük, amelynek pengéje ívelt és egyélű, markolata pedig az él felé hajló, ún. egyoldalas markolat. Igen gyakori az olyan típus, amelynél a penge alsó harmada mindkét oldalán éles, vagyis a fok is élesítve van: ezt az élt fokélnek, a pengét fokélesnek mondjuk. A szablya őstípusát nem ismerjük. Európába Ázsia lovasnomád népei útján került. Innen nevezték el ezeket a típusokat nomád szablyáknak. Honfoglaló elődeink a kopján és az íjon kívül szablyát is hoztak magukkal. Ennek a fegyvernek meghatározó jellegzetessége az erősen él felé hajló markolat, illetve markolat vas. A magyar államszervezéssel, a feudális viszonyok kialakulásával a könnyűlovas-haderő nyugati típusú, nehézlovas-, lovagi haderővé alakult át. A lovag — és rendszerint a lova is — vértezett, pikkely-, sodrony-, majd lemezpáncélt viselt. Fegyvere a lándzsa és az egyenes, kétélű, nagy markolatgombos kard, a lovagkard volt. Ennek fejlődése szorosan a vértezet alakulását követte, és lénye-