Hetés Tibor - Makai Ágnes szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 2. (Budapest, 1987)

HETÉS TIBOR: A Hadtörténeti Múzeum negyedszázada a felszabadulás után

térigényes —, továbbá annak is, hogy sem a tárgyalt korszakban, sem azóta nem alakítottuk ki a hadtörténelem kiállítási tárgyakban kifejezhető témavilágát. Kísérletet sem tettünk pl. a legfontosabb ipartörténeti vonatkozások bemutatására, pedig ez alapkérdés, mivel hadiipar nélkül nincs hadsereg, s lehetetlen háborút folytatni. A kiállítás egészének tudományos színvonalát megítélni roppant nehéz, de lényegében a hatvanas évek történettudományának eredményeit képviseli, azokkal az erényekkel és buktatókkal, melyek a történeti műveket jellemzik. Az is egyértelműen kitűnik, hogy erős a kötődés a tudományos művek kérdésfelvetéseihez, megállapításaihoz, következtetéseihez. Ennek hatása azonban kettős: egyfelől a kiállítás ebben az értelemben a kor színvonalára emelkedett, a történettudomány új eredményeire támaszkodott, másfelől azonban megbéklyózta a muzeológusokat, akik ugyanúgy közeledtek a témák megoldásához, mint ahogy a történész a tanulmányában teszi. Miben tükröződnek problémák? Sokszor felvetett és a történettudományban is megoldatlan kérdésekben: kevésbé kirívóak a középkort illetően; nyomatékosabbak, gyakran politikai töltésűek az új- és a legújabb kor tekintetében. Eszerint: Görgei áruló, aki mindezt Világosnál tetézte be; a két munkáspárt 1919-es egyesülését pozitív állásfoglalás nélkül kommentálják; a Magyarországot felszabadító hadműveleteket a szovjet hadsereg folytatta, s csak egy későbbi átdolgozás korrigálta és mutatta be a román, bolgár, jugoszláv részvételt stb. Ezek olyan problémák, amelyek színvonalbeli különbségekre, fehér foltokra, helyenként korábbi idők beidegződött, túlhaladott megállapításaira utalnak. Az elmondottakból az is kitűnik, hogy a rendezés, pontosabban az egyes kiállítás-rendezők milyen módszerekkel törekedtek témáik feldolgozására. Javarészben gondosan megválasztott, lényeges mozzanatok szemléltetésére összpontosítottak, és a rendelkezésre álló anyag lehetőségeivel élve didaktikus kiállítást hoztak létre. Nem beszélhetünk tárgygazdagságról, mivel —• napjainkhoz közeledve — mind jobban tért hódít a fotó és a dokumentáció. A szövegek — mint a kiállítás megértését előmozdító korrekt tájékoztatók — tartalmilag jók, és nemcsak arra irányulnak, hogy kiegészítsék azt, amit a muzeális anyag „elmondani" nem képes, hanem olykor történelemkönyvet akarnak pótolni. (Ez sem tér el az országos gyakorlattól!) A kiállítás még mindig házilagos módszerekkel, gyenge installációval és grafikával készült. Ma már érthetetlen, de a kiállítás nem kapta meg azt az anyagi támogatást, amelyet a kívánalmak, a tényleges közművelődési haszna, alkotóik szellemi tevékenysége alapján megérdemelt volna. A múzeum közművelődési tevékenysége — korábbi szóval élve: népművelési munkája — folyamatosan bontakozott ki. Ez bizonyos fokig érthető, mivel a rendszeres tevékenység alapja, a múzeumi állandó kiállítás is fokozatosan jött létre. Emellett természetesen szervezeti-személyi feltételek és jó elképzelések is szükségesek. Ez utóbbiak tartalmukban és módszereikben az évtizedek során sokat változtak, fejlődtek, de alapjában véve az egyes kiállítástípusok létrehozását, múzeumi foglalkozásokat (tárlatvezetés, óra, szakkör, előadás) és a népszerűsítő kiadványokat (kiállításvezetők, muzeológiai publikációk, műtárgyfelvételek és másolatok, katalógusok) értettük alatta. A magyar múzeumügyben a rendszeres közművelődési munka az 1960-as évek-