Hetés Tibor - Makai Ágnes szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 2. (Budapest, 1987)

HETÉS TIBOR: A Hadtörténeti Múzeum negyedszázada a felszabadulás után

A múzeum 1963-tól folyamatosan üzemelteti az épülettömb udvarán elhelyezett parkot, amely szüntelenül gyarapszik a Néphadsereg haditechnikai eszközeivel. A Tanácsköztársaság fél évszázados jubileumán a Magyar Úttörők Szövetsége emlékezetes akciót kezdeményezett. Széles körű társadalmi összefogással, a korabeli kocsipark anyagának felhasználásával, rekonstrukcióban elkészítették a Vörös, Hadsereg egyik improvizált páncélvonatát. Mint ismeretes, ezekhez a páncélvonatokhoz számos legenda kapcsolódott, hiszen mint a tüzérfegyvernem képviselői jól megálltak helyüket a forradalmi honvédő háborúban. A páncélvonat 1969 tavaszára elkészült, és kocsijaiban a múzeum fegyverekből, ruhákból, fotódokumentációból álló kiállítást rendezett a Tanácsköztársaság, a Vörös Hadsereg történetéből, a Magyar Néphadsereg életéből. Az Úttörő Szövetség biztosította az anyagi fedezetet, a néphadsereg a vonat személyi állományát — parancsnokát és katonáit, akik a Vörös Hadsereg egyenruháját viselték —, valamint a honvédelmi nevelést előmozdító propaganda szervezését. A vonat útjának tervét a Honvédelmi Minisztérium, a megyei rendezvényeket a MÁV és az Úttörő Szövetség közösen dolgozta ki. Az 1969

. március 21-i miskolci indítást követően 1971. március 21-ig a vonat eljutott valamennyi megyébe, Budapestre, a Balaton északi és déli partjára. Az első öt megyében a látogatók létszáma 281 970 fő volt. Minden múzeum legfőbb törekvése, hogy gyűjteményeinek legjavát — jellegének megfelelő módon — állandó kiállítás keretében közkinccsé tegye. A történeti múzeumok kiállításai általában a társadalomtörténetnek valamilyen metszetét adják. Hazai gyakorlatunkban az 1960—1970-es évekig állandó legújabb kori történeti tárlat nem volt, a Nemzeti Múzeum újkori kiállítása 1848-ig mutatta be történelmünket. Az a törekvés tehát, amely a Hadtörténeti Múzeum állandó kiállításának létrehozására irányult, kétségtelenül kezdeményező jellegű volt. E törekvésben kezdettől érvényesült az a szándék, hogy a magyar hadtörténelem 1848-at megelőző kilenc évszázadát is be kell mutatni. Végeredményben tehát teljes — a honfoglalástól napjainkig terjedő — magyar hadtörténeti kiállítás létrehozása volt a cél. A társadalomtörténeti muzeológia gyakorlatában kiindulási alap a történettudomány eredményeinek számbavétele. Anélkül, hogy kétségbe vonhatnánk a tudományos igényű történeti kiállítások visszahatását a történettudományra, az alapvető tendencia: a történeti diszciplína hatása a muzeológiára. E tudományos kapcsolat fontosságát aláhúzva megállapíthatjuk, hogy a tudományos igényű kiállítások tartalmi színvonala egyenes arányban van a korszak történettudományi feldolgozottságával. A hatvanas években a magyar történettudomány — szinte minden korszakra vonatkozóan — rohamosan fejlődött, marxista monográfiák egész sora látott napvilágot. A XIX. század végének és a XX. századnak a kutatása mégis „lépéshátrányban" volt. összefoglaló munka, amely napjainkig feldolgozta volna a magyar történelmet, nem létezett. A magyar hadtörténetírás összességében ezt a fokot sem érte el, bár éppen a XX. századi kutatásokban több eredményt mutatott fel. A magyar hadtörténelem monográfiája az évtized közepén még csak az elképzelés megfogalmazásáig jutott el. Tekintve, hogy a magyar hadtörténelmet bemutatni kívánó kiállítás 88%-a új- és legújabb kori történeti és mindössze 12%-a középkori anyag, a tárlat készítői kevésbé kielégítő történettudományi