Hetés Tibor - Makai Ágnes szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 2. (Budapest, 1987)

HETÉS TIBOR: A Hadtörténeti Múzeum negyedszázada a felszabadulás után

kiállítási útmutató volt, de mellette tervbe került 30 ív egyéb népszerűsítő kiadvány is. Ha az évenkénti terveket, illetve az összesítéseket megnézzük, pontosan követhető vonalat látunk: a tervezett munkák egy része „kihullik", jobb esetben határidejük állandóan módosul. Az eredmény: az eredeti elképzeléseknek csupán töredéke valósul meg. Szigorúbb vizsgálódás után azonban arra a következtetésre kell jutni, hogy a tudományos munka alacsony hatásfoka nem túltervezési problémákból eredt, mivel teljesen nyilvánvaló, hogy minél alacsonyabb egy tudományos, de nagyon is gyakorlati feladatokat megoldó intézmény (múzeum) létszáma, annál jobban elaprózódik egy-egy szakember munkája. Ha a múzeumi gyakorlat, mindenekelőtt a kiállítási tevékenység teljesen leköti a munkatársak energiáját — amint ezt évtizedek tényleges tapasztalata is alátámasztja —, akkor nincs mire építeni a tudományos tevékenységet. A kivezető út alternatívája : vagy növelni kell a létszámot, és ezzel csökkenteni az egy főre jutó gyakorlati munkát, vagy alacsonyabb szinten szabni meg a gyakorlati feladatokat, s a felszabaduló energia tudományos tevékenységre fordítható. Mivel huzamos ideig sem egyik, sem másik irányban nem történt változás, a tudományos munka hatékonysága illúzió maradt. Az évtized végéhez közeledve egy múzeumparancsnoki jelentés a kutatómunka gondjait elemezve ugyancsak az említett alternatívák egyikéhez jutott el, amikor megállapította: „Múzeumunknál a kutatómunka alapvető hiányosságai teljes mértékben a tudományos káderek hiányára, illetve nem kellő számára vezethetők vissza... A feladatok sokrétűsége folytán a munka annyira szétaprózódik, hogy egy-egy fő kérdésre (ti. tudományos témára — H. T.) nem lehetséges elegendő időt fordítani. Ezen a helyzeten csak újabb tudományos munkahelyek rendszeresítésével lehetne segíteni." A munkatársak, akik nem számíthattak létszámfejlesztésre, munkájuk belső arányainak megváltoztatására törekedtek, tehát ezt a megoldást látták kiútként. Egy 1969-ben, éppen a munkaszervezéssel, távlati tervezéssel kapcsolatos értekezleten ezeknek az elképzeléseknek hangot is adtak. Tendenciáját abban lehet összegezni, hogy: a terv — amely biztosítja az összhangot a múzeumi feladatok között — a végrehajtás során ne váljék kiállításcentrikus ütemtervvé. A második ötéves terv kialakításakor a megelőző terv eredményeit összegezve, a tudományos munkával kapcsolatban az alábbi értékelés született: „A leltározási és kiállítási feladatok túlsúlya miatt a múzeumi munka egyéb területein — mindenekelőtt a tudományos feldolgozó munkában — a múzeum dolgozói kevés eredményt érhettek el. Három kiállítási útmutatón kívül a múzeum nem jelentetett meg sem tudományos, sem népszerű kiadványokat." A második ötéves terv befejezéséhez közeledve, az említett munkaértekezleten hangzott el: „Sajnos, mi vagyunk talán az egyetlen múzeum, amely nem volt képes arra, hogy egy tudományos évkönyvet megjelentessen... A múzeum a maga területén — amire hivatott lenne — nem tudja azt nyújtani, amit elvárnak tőlünk." A kedvezőtlen helyzet elemzése azonban kevés volt a gyors változáshoz. Ami pozitív tendenciaként értékelhető: az a csekély, ám mégis bekövetkezett létszámnövekedés. A gyűjteményi osztályról leválasztott kiállítási osztály megszervezése kedvezőbb munkamegosztást, a terhelés ésszerűbb elosztását eredményezte és egyúttal jelezte, hogy az intézmény túlnőtte korábbi kereteit. Ha csírájában is, de megkezdődött a közművelődési tevékenység elválása a muzeológusi munkától.