Hetés Tibor - Makai Ágnes szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 2. (Budapest, 1987)
SÁGVÁRI GYÖRGY: Az atilla
s csak a véletlenek Összejátszásának köszönhető, hogy nemegyszer politikai viharok középpontjába is kerülve —- talán éppen ettől — az 1830—1840-es évek vármegyei nemességének szimbolikus jelentőségű ruhadarabjává vált, Takáts Sándor a többször idézett cikkében az atilla karrierjét elsősorban politikai jelentőségű eseményként értékeli. Kétségtelen, hogy az általa használt forrásanyag, a számos titkosrendőri jelentés ezt minősíti, és egyben a szerzőnek németellenes (magyar központú) történelemszemléletéről tanúskodik, amely szerint minden, a bécsi udvari köröket akár a legcsekélyebb mértékben is izgató jelenségben, történésben politikai tett nyilvánul meg. így hát az atilla viselése is politikai tett Takáts értékelésében — ruhajelkép, az új keletű viseletszociológiai terminológia szerint: a reformkor magyar nemesi ellenzékének külsődleges kelléke. Az atillakultusz kialakulásának csak politikai, ideológiai szempontú vizsgálata azonban egyoldalú következtetések levonását sugallja. Egy-egy ruha viselete mögött ugyanis — így volt ez az atilla esetében is — többnyire sokkal kézenfekvőbb történések húzódnak meg. Az új divatok mindig valamilyen kényszer hatására születnek, aminek persze lehetnek politikai-ideológiai alapjai is. Ugyanilyen törvényszerűségek motiválják terjedését is. Az új magyar viselet, az atilla megszületését is a divat törvényeinek — itt a ruhahossz ciklikus változásának — engedelmeskedő folyamat eredményezte. Természetesen nem zárható ki a politikai indíttatás az új divat terjesztői részéről, annál is kevésbé, mert az atilla egy valóban régi, a XVII. században szinte egyeduralkodó, hosszú dolmánynak a felélesztése. Ennélfogva a reformkor időszakában lehettek politikai reminiszcenciái, de ennek a vonalnak a kizárólagossá tétele a túlzás irányába mutat. Felmerül a kérdés, miért éppen az atilla nevet kapta az új ruhadarab, amelyről tudjuk, semmiféle kontinuitása nincs a magyar őstörténettel. Az elnevezés egy minden nyelvben meglevő nyelvi jelenség eredménye. Olyan nyelvi mechanizmusról van szó, amelynek során egy-egy adott személyt környezete azonosítja a csak rá jellemző különös jegyekkel, amikor pedig ebből a különösből — az utánzás folytán — tömeges lesz, a személy-tárgy kapcsolat révén megszületett, most már tipikus tárgy a személy nevét veszi fel megkülönböztetésül. A személy ilyenformán tehát „tárgyiasul". A hun fejedelem, Attila neve tárgyiasult az újra divatba jött hosszú dolmánynak „atilla dolmány", „atilla mente", majd egyszerűsödve „atilla" elnevezésében. A XIX. századi ruhadarabokat szemlélve kiderül, az atilla nem egyedi jelenség. Különösen a szabadságharc leverését követő évtizedekben szaporodnak meg a történelmi személyekről elnevezett magyaros ruhadarabok, mint például az „árpád", sőt „árpádka", a „rákóczy", a „Csokonai", a „buda", illetve a ruhadarab használati funkciójának megnevezésével: „Kossuth-kalap", „Deák-köpönyeg", „Petőfi-gallér". 7 Az önkényuralom éveiben továbbra is közkedvelt az akkor már több évtizedes múltra visszatekintő „Zrínyi-dolmány" és természetesen az „atilla", amelynek ekkor, a passzív ellenállás kellékeként nagyobb politikai jelentősége lehetett, mint a reformkor időszakában. 8 Maradva az atilla név születésénél — csupán az érdekesség kedvéért — említsük meg Körösi Sándornak, a Magyar Nyelvőrben a múlt század végén közzétett 7 Tóth Béta: Az atilla in Magyar ritkaságok, Bp. 1899. 57—58. o. 8 Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei, Bp. 1984. 344. o.
