Hetés Tibor - Makai Ágnes szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 2. (Budapest, 1987)

HETÉS TIBOR: A Hadtörténeti Múzeum negyedszázada a felszabadulás után

orvosai számára adományozott zászlaját. Felirata az internacionalista szolidaritás kifejezése: „Örökké emlékezni fogunk az Önök felülmúlhatatlan érdemeire a békéért folytatott harc terén. A RM hadikórház összes sebesültjei nevében CsanCsun városa." A múzeumi munkában ezekben az években különös figyelmet fordítottak a magyar történelem legújabb kori forradalmi hagyományaira, antifasiszta harcokban részt vett hőseire, a második világháborús, illetve a magyarországi felszabadító hadműveletekre, a nép és hadsereg összetartozását kifejező anyag gyűjtésére. Egyelőre szerény eredménnyel, mert az a társadalmi bázis, amelyre ezt a gyűjtőmunkát építeni lehetett volna, csak lassan növekedett. Amikor 1919 proletárforradalmának legkiemelkedőbb alakjává Rákosi személyében a tanácskormány egyik fiatal népbiztosát kellett megtenni, az értékrend felborult, mind a személyiségek, mind az események megítélésében zavar keletkezett, s ez érthetően 1919 résztvevőit óvatossá tette. A huszonöt éven át rejtegetett emlékektől nem szívesen vált meg senki, mivel esetenként a forradalmi részvételt bizonyító dokumentum ellene is szólhatott. A spanyol polgárháború nem egy hősének később mártírhalála óvatosságra késztette azokat, akik — mint utóbb bebizonyosodott — adhattak volna múzeumba való, életüket és forradalmi tevékenységüket bizonyító értékes relikviákat. Magától érthető, hogy a gyűjteménygyarapítás nem folyhatott valamiféle pontosan körvonalazott alapelvek szerint. Ehhez hiányzott — többek között — a hadtörténeti muzeológia egzakt meghatározása, amely magában foglalta volna a pontos társadalmi igényeket. Nem voltak meg a gyűjteménygyarapítás más előfeltételei sem, így mindenekelőtt kevés volt a pénzügyi dotáció, és hiányoztak a jól képzett szakemberek. A marxista műveltségű történész-muzeológust — aki éppen gyakorlati munkája révén indult el a szakemberré válás útján — még hosszú ideig nélkülözni kellett. Más „források" is megközelíthetetlenek maradtak. Néhány évvel a háború befejezése után nem volt várható az ellenforradalmi Horthy-rendszer exponált alakjainak jelentkezése, hogy hadtörténeti emlékeiket át- vagy eladják. Ha a körülmények ellenére fel is bukkantak ilyen anyagok, akadályozta múzeumba kerülésüket az a szemlélet, amely a történeti relikviák gyűjtését egyoldalú politikai cezúrának vetette alá. E felfogás a tárgyak és dokumentumok értékmeghatározásában a kizárólagosság rangjára emelte a politikai szempontot, és ha azok a történelem valamely „negatív előjelű" eseményére, személyére nyújtottak felvilágosítást, szükségtelennek minősítette őket, figyelmen kívül hagyva hasznosságukat, netán iparművészeti kvalitásaikat, a későbbi korok rekonstrukciós igényeit és a technikatörténeti szempontokat. Néhány eset arra figyelmeztetett, hogy a „gyermekbetegségekből" kár is származhatott, mint amikor a horthysta „országgyarapítás" emlékérmeit Hunyadi János bronzszobrába öntötték be... Hosszú és ellentmondásos az út, amíg a társadalomtörténeti muzeológia — mert hiszen a hadtörténeti anyagok gyűjtése is ezen belül valósul meg — felismeri a források legfőbb értékmérőjét, a történeti információképességet, és ez válik a gyűjtőmunka elsőszámú kritériumává. E célgyűjtések szerény tárgyi eredményei ellenére értékes dokumentációs, fotóés képzőművészeti anyaggal gyarapodott a múzeum. Fotóarchívumba került pl. a „100 éves a honvédség" album. A III. magyar képzőművészeti kiállításon, 1952-ben mutatták be Ék Sándor „Felszabadulás" c. nagyméretű festményét,