Tanulmányok Budapest Múltjából 34. (2009)

TANULMÁNYOK - SZVOBODA DOMÁNSZKY GABRIELLA: KAKAS MÁRTON A MŰTÁRLATBAN

Humorral átitatott józan ítéletei, szarkasztikus megjegyzései az egyszerűbb lelkeknek is kívánatossá tették a tárlatlátogatást, és csak sajnálhatjuk, hogy az író 1860 után felhagyott ezirányú munkásságával. A szövegek fontosságát emeli, hogy igen érzékletesen tükrözik a korszak átlagközönségének ízlését, a közízlést, és több olyan adat lelhető fel bennük a kiállított művekkel kapcsolatban, amelyek egyedülálló jelentőségűek.

7 A politikai elfogultságtól mentes szövegekből biztosabban következtethetünk a korabeli művészet színvonalára, mint sok más, lelkesült ítész véleményéből, akiket a művészettől idegen szempontok vezéreltek, a nemzeti művészet megteremtésének türelmetlen, — ám jogos — követelésében. A pesti tárlatok az ilyenfajta európai rendezvények általános gyakorlata szerint nemzetközi anyagot mutattak be, a publikum nagy tetszése mellett. A sajtó hangadói ugyanakkor gyakran nehezményezték a tárlatok „cosmopolitizmusát" mivel úgy érezték, a rendezők ezzel háttérbe szorítják a zsendülő magyar művészetet. A kritika központi kérdése a műegyleti tárlatok negyedszázados ideje alatt elsősorban a magyar művészek szereplése volt, és többnyire nem is a kvalitást, inkább — meghökkentő módon — mennyiségüket vizsgálták. De meg kell jegyezni, hogy ambivalens helyzet ez. Bár a politika a művészet tartományától idegen, mégis e korszakban csak a politika segítségével lehetett igazi érdeklődést kelteni a hazai képzőművészet iránt. A kor művészeti szakembereinek feladata a születő nemzeti iskola támogatása, a magyar kultúra fájdalmasan hiányzó része, a képzőművészet serkentése volt, és ez csak a nemzeties szempontok hangsúlyozásával volt lehetséges. A pártatlanság, a művészi kritérumok előtérbe kerülése csak lassan jutott érvényre, és ebben kétségtelenül szerepe volt Jókai művészeti írásainak. Jókai első komolyabb ismertetője Vahot Imre 1851-ben indult Kemény című szépirodalmi orgánumában jelent meg* a három év kihagyása után ismét megrendezett pesti tárlatról. Az előző évtizedben már szép fejlődést megélt kortárs képzőművészeti kiállítások sorozatában fontos állomás ez az év. A bemutató szenzációja volt a régi barát, Orlai Petrics Soma nagyszabású festménye, a 17. Lajos holttestének feltalálása a mohácsi csatatéren.

9 A mű már méreteit tekintve is rendkívüli újdonság nálunk, méginkább az a stílusa, a reprezentatív akadémizmus, amely ezzel a művel jelent meg Pesten. Orlai kompozíciója egy új, szimbolikus-metaforikus képi nyelv elindítója a magyar képzőművészetben. A halott király, a mohácsi csatamező mindenki előtt Petőfi halálát, a nemzet halálát idézte fel, és ettől kezdve a vizuális metafora általános divattá lesz a kiállításokon, évtizedeken át. Orlai kutatója felveti, hogy a fiatal mester eredetileg nem gondolt szimbolikus tartalom közlésére, az asszociáció lehetősége csak a közönségben ébredt fel a kép láttán.

1

" Jókai finom tollal megírt naprakész cikke is mintha már felvetné a rejtett tartalom gondolatát: „A patak parton borongós arczú csoportok keresik az elveszett király hulláját, hónapokkal a mohácsi vész után; egy helyen a fényes vizi viráglevelek közt rátalálnak, kiemelik, a halvány királyi halott sápadt fehéren fekszik az őt feleiemlő harczos karjain, egy ősz vitéz szótlan bánattal áll fölötte, elmerengve a korán született, korán őszült, korán meghalt áldozaton; mellette egymás nyakába borulva két hölgy zokog, az egyik vigasztalni látszik úrnőjét, míg ennek arczán oly költői valósággal van kifejezve a szívszaggató bánat, mely mutatja; hogy a siralom tárgy egy királynak, egy hazának halála. Egy hármaik hölgy gyöngéd részvéttel takarja be hermelin palásttal a kedves halottat, míg egy dalia, az árokból kilépve, magasra mutatja fel a királyra ismertető meglelt ko-