Tanulmányok Budapest Múltjából 34. (2009)
TANULMÁNYOK - RÉVÉSZ EMESE: VIRTUÁLIS PANTEONOK
peit közölte. 78 Hasonló elvek mentén építette fel Vereby Soma — a kiegyezés után időszak legsikeresebb arcképcsarnok-kiadója — 1866-tól megjelenő Honpolgárok könyvét. Míg korábban a mágnásokat, ezúttal az „ipar, művészet, tudomány, kereskedelem és társadalmi tevékenység" embereit gyűjtötte egybe díszművében. Előszavában albumát saját kora eredendően világias és demokratikus szellemiségéből eredeztette: „Hellaszban, a költészet és szabadság ezen classicus földén, Pantheonban örökítek a honfiakat, kiknek halántékain a polgárerény koszorúi zöldeltek. Mi késő kornak gyakorlati irányú magzatai, a sajtó örök betűivel aranyozzuk meg azok emlékeit, minden megkülönböztető tekintet nélkül arra, vájjon a nemzetek ősi, avagy a nép szerény, elvirulhatlan családfájáról szakadtak-e le." 79 Barabás reprezentatív kivitelű arcképein egy modernizálódó, polgárosodó ország prominensei — jószágigazgatók, táblabírók, földbirtokosok, orvosok, mérnökök, ügyvédek és vállalkozók — léphették át a halhatatlanság zálogát kínáló nemzeti arcképcsarnok küszöbét. Sarkady és Vereby válogatását már ugyanazon eszmék hatották át, ami a századvégen kibontakozó, a társadalom önreprezentációs igényeit kielégítő „panteonizációs lázat" mozgatta. Ennek dokumentumaként értelmezhető Márki Sándor Hunyady Jánostól Izsó Miklósig ívelő „Magyar Pantheonja", amelynek előszavában a szerkesztő e szavakkal összegezte érdekegyesítő, önmegerősítő programját: „Hősök, államférfiak, főpapok, tudósok és írók mellett előtérbe lépnek a íoldmívelés emelésén fáradozó gazdák, az iparosok, kereskedők; sőt nagyobb élénkséget találunk a képzőművészetek, a festészet és szobrászat, valamint a színészet terén is. Azok, kik vállvetve alkották a mai Magyarországot, körülbelül együtt vannak e könyvben, melynek fő célja a történeti tudat és, a mi ezzel jár, a hazafias érzetek növelése." 80 * A grafikai arcképcsarnokok napjainkig megújuló kiadásai azt bizonyítják, hogy e sajátos kisgrafikai műfaj iránti kereslet töretlen. Fenntartja azt a történeti elődök „hiteles" képmásai iránt mutatkozó szüntelen vágy éppúgy, mint a jeles ősök kisajátításának, birtoklásának naiv óhajtása. Az arcképek az egy lapos nyomatoktól a veretes díszalbumokig terjedő kínálata lehetővé tette, hogy birtokosuk gyors, kényelmes és olcsó módon alapozza meg házilagos nemzeti panteonját. E szekularizált „andachtsbild"-ek befogadói környezetének intimitása, a személyes ízlés szubjektivitásának megengedése nagy mértékben megkönnyítette az ábrázolt személyiségekkel (és az általuk megtestesített értékekkel) való azonosulást. Az arcképcsarnokok tömegtermelése ugyanakkor jól jelezte a politikai közélet, a közéleti ember devalválódását is. A „nagyipari panteonizáció" korában a panteonépítés elvesztette kollektív szakrális jellegét, hogy a monumentális nemzeti dicscsamokok a családi albumok kiterjesztéseként működő szubjektív közéleti portrégalériáknak adják át helyüket.
