Tanulmányok Budapest Múltjából 34. (2009)

TANULMÁNYOK - RÉVÉSZ EMESE: VIRTUÁLIS PANTEONOK

memoratív feladatköre, a közösség morális nevelésében, kollektív emlékezetének formálásában játszott szerepe már a reformkorban világosan körvonalazódott. Gróf Széchenyi István Friedrich Amerling által festett képmását az államférfi testvérei rendelték meg a Magyar Tudományos Akadémia számára. A művet e szavakkal nyújtották át a tudóstársaság képviselőinek: „vajha legkésőbb unokáink is e képnek arcvonalaira pillantva a legnemesebb szívnek érzelmeire fakadjanak s nemzetjöket boldogító legszebb tettekre sörkenjenek."" Kossuth Lajos egyenesen a nemzeti panteon emlékműveihez hasonló hivatást tulajdonított közéleti jeleseink arcmásainak: „Az ember még az istenség eszméjét is személyesítette a művészetben, szüksége van, hogy a polgári erényt is s azt, mit az emberben nagynak nevezünk, személyesítve lássa maga előtt. Bírnunk kell nagy férfíaink képmásait, szoborban és rajzokban, hogy jelül szolgáljanak, melyhez naponkint elvezessék az apák fiaikat, honszerelemre buzdítani, mikint ama karthágói esketi fiát, hogy Rómát mindhalálig gyűlölendi."

3 A közszereplők arcmásai a nyilvánosság terébe lépve gyökeresen új értelmet nyernek. Lena Johannesson e vonatkozásban olyan, a tömegkultúra médiumai által áthatott arcokról (mass mediated faces) beszél, amelyek kulcsfeladatot töltenek be a közösség identitástudatának formálásában.

4 A nyilvánosság előtt megörökített személyiséget portréja kiemeli az arctalan tömegből, megjelenése egyúttal a közösségi befogadás, a szociális manifesztáció eszköze is. E társas viszony másik oldalán álló publikum cserébe a beavatottság, bennfentesség érzését nyeri el. A sajtó — Jürgen Habermas szavaival — mint a „nyilvános okoskodás" terepe olyan küzdőteret teremt, amelyen a közösség és a közszereplők viszonya látszólag kiegyensúlyozott, ahol utóbbiak nem kiválasztott felsőbbrendűek, hanem a köz szolgálatában álló látható, ellenőrizhető és bírálható halandók.

5 Szemben a megelőző korok hatalmi gyakorlatához kötődő reprezentatív uralkodói képmásaival, a modem politikai kommunikáció a személyes intimitás illúziójára alapozza a hatalom imázsát.

6 Vizuális manipulációjának kulcsfogalma a proxémitás, a nézőhöz való (fizikai és lelki) közelség káprázatának megteremtése. A 19. századi sajtóban megjelenő közéleti arcképek formai eszköztára már ezt az újfajta viszonyt tükrözi: arcmásaik lemondanak minden járulékos reprezentatív attribútumról, szűk kivágatú mellképeik szigorúan a személyiség arcvonásaira koncentrálnak. Modelljeiket természetes testtartásban, hétköznapi, kényelmes öltözetben mutatják be olvasóiknak. Tekintetüket lehetőség szerint úgy irányítja a rajzoló, hogy az a személyes kontaktus lehetőségét hordozza magában. A folyóiratokban közölt arcképhez rendszerint a jeles személyiség életútját vázoló kísérő szöveg kapcsolódik. Kép és szöveg egymást kölcsönösen megerősítő hatásmechanizmusa segíti a nagy ember vonásainak memorizálását, az alakja által megtestesített értékek elsajátítását. „A jó, a hű arczkép fontos kiegészítője az életrajznak, segíti a képzelmet, jobban megköti az olvasottakat, hozzájárul az érdekkeltéshez s mindenesetre kegyeletes érzésekkel tölti el az olvasót" — összegzi Dolinay Gyula portré és textus kapcsolatának természetét.

7 A kettő kölcsönhatásának köszönhetően a későbbiekben az arckép már olyan ikonikus jelként működik, amely önmagában alkalmas a hozzá kötődő ideológia vagy morális tanítások felelevenítésére. Kép és szöveg kölcsönös affirmációját kettős időbeliségük is megerősíti. Míg a képmások az ábrázolt jelen időhöz kötött, múlandó vonásait ra-