Tanulmányok Budapest Múltjából 31. (2003)

VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK - Horváth J. András: Nézetek és törekvések a budai várospolitikában 1867 és 1873 között 289-332

NÉZETEK ÉS TÖREKVÉSEK A BUDAI VÁROSPOLITIKÁBAN 1867 És 1873 KÖZÖTT A Várhoz hasonló folyamatok jellemezték a bukolikus jellegét ekkor még nagyobb részben őrző Krisztinaváros, valamint az ezzel ellentétben meglehetősen urbanizált Víziváros közgyűlési reprezentációját is.

30 A kettejük közötti fő különbséget az előbbinek erőteljesebb értelmiségi, az utóbbinak viszont meghatározóbb hivatalnokkaraktere képezte. Tabán, Újlak és az Országút egyértelműen a kisegzisztenciák lakossági területei voltak, amelyek közül a Tabán viszonylag tagolt társadalomszerkezete a közgyűlési padsorokban is visszatükröződött. Érdekes módon a Vár, a Krisztinaváros és a Víziváros tekintetében érzékelhető elitizációs folyamatok a tabáni képviselők esetében nem mutathatók ki - mi több, a szőlőművesek, gazdák, majorosok arányának megnövekedése révén ennek a városnegyednek a reprezentációja - az ezen rétegekhez sorolható képviselők többsége folytán - ellentendenciát alkotott. A képviselők politikai megoszlásáról csupán jelzésszerű adatokkal rendelkezünk. Ennek alapján arra következtethetünk, hogy a közjogi ellenzék nem volt teljesen súlytalannak tekinthető - ha ez nem is mindig tükröződik a közgyűlési megnyilvánulások hangnemében. Mindenesetre az 1872-es országgyűlési képviselőválasztás szavazási névjegyzéke szerint- a városatyák közül 43-an támogatták saját polgármesterüket, a Deák-párti Házmán Ferencet, viszont a függetlenségi Andorffy Károly is élvezhette 38 képviselő bizalmát (akik közül viszont csak hatan voltak jelen a 48-as közgyűlésben is).

31 A két politikai csoportosulás társadalmi összetétel szempontjából nem mutat markáns eltéréseket. A nem tőkepénzesnek tekinthető, szerényebben adózó iparos, kereskedő városatyák egy árnyalattal ugyan hangsúlyosabban voltak jelen a függetlenségiek csoportjában, viszont ezek körében találjuk például a legnagyobb budai adózó Heinrich János vállalkozót, vagy a közjogi ellenzék vezéregyéniségeit: Andaházy László és Andorffy Károly ügyvédeket. A nagy adót fizető Deákpártiak közül a téglagyáros idősebb Holzspach András, vagy Nagy Ágoston, a Budai Zeneakadémia igazgatója említhető. S a korszak ismert jelenségeként nyugtázhatjuk, hogy míg a kormánypártiak körében négy magasrangű állami hivatalnokkal is találkozunk (úgy mint: Balázsy Antal királyi táblai bíróval, Légrády Sándor váltótörvényszéki hivatalnokkal, Stangl János ny. pénzügyi tanácsossal, s mindenekelőtt Reitter Ferenc miniszteri tanácsossal) - addig az ellenzékieket csak legfeljebb egy-két városi alkalmazott képviseli.

32 Vö.: VÖRÖS 1978. 185-187. p. Noha az uralkodóvá váló folyamatokból fokozatosan kiszoruló hagyományos városi elemek politikai attitűdjének megrajzolásakor kézenfekvőnek tűnhet elhelyezésük a függetlenségi-baloldali táborban, a rendelkezésre álló - ugyan csak töredékes - adatok megfontolásra intenek. Meglepő módon ugyanis az 1867-es képviselőtestületbe már be nem került korábbi városatyák közül hét volt kormánypárti és három ellenzéki, míg az ekkor újként bejutottak többsége ugyanakkor ellenzéki szavazó volt: 16 függetlenségivel szemben 12 kormánypárti. BFL

IV. 1106.b. Központi Választmány szavazói jegyzéke. 1872. HORVÁTH 1999. 299