Tanulmányok Budapest Múltjából 30. (2002) – Az ötven éves Nagy-Budapest – előzmények és megvalósulás

Sipos András: Városi agglomerációk és közigazgatási határok Közép-Európában, 1850-1950 : Nagy-Bécs és Nagy-Berlin kialakulása 49-91

Tanulmányok Budapest Múltjából XXX. gyümölcsözővé váló önállósághoz. Különösen egyes villatelepek (Grünewald, Wannsee, Nikolassee, Dahlem stb.) jelentettek valóságos „adóparadicsomot" a felső rétegek számára, ahol a berlininél jóval alacsonyabb közterhek mellett várták őket színvonalas életkörülmények. Berlin számára egyre nyomasztóbb gonddá vált a fizetőképes rétegek kiköltözése, akik a városban megkeresett jövedelmük után másutt adóztak, miközben Berlin közintézményeit, infrastruktúráját továbbra is intenzíven igénybe vették. Ahogy nőtt a főváros érdekeltsége a közigazgatási széttagoltság megszüntetésében, úgy erősödött a jómódú nyugati elővárosok érdekérvényesítő képessége. A munkások és alsó középrétegek által lakott északi és keleti elővárosok, melyek lakóik számára nyomasztóan magas helyi adók mellett is csak nagy nehézségek árán tudták feladataikat ellátni, nyitottabbak voltak az egyesülés iránt, ők azonban Berlin számára önmagukban nem voltak kívánatos partnerek. Berlinben és elővárosaiban is olyan összetett szociális érdekellentétek hálójába került az egyesülés ügye, hogy csak „felülről" jövő kormányzati beavatkozás hozhatott volna áttörést. A kormányzatban azonban az 1890-es évektől egyre csekélyebb hajlam mutatkozott Nagy-Berlin tervének támogatására. Ebben a konzervatív porosz bürokráciának a nehezen ellenőrizhető és irányítható metropolisszal szembeni idegenkedése éppúgy szerepet játszott, mint a politikailag igen befolyásos nagybirtokos rétegek ellenszenve a Berlin által hordozott modern életforma, életritmus és mentalitás iránt. (Kiváltképp a szociáldemokrácia megerősödésétől tartottak, melyről egyáltalán nem volt kétséges, hogy a városi önkormányzat demokratikus választójogi alapokra helyezése esetén vezető erő lesz Berlinben.) Az elővárosi önállóság megerősítésére irányuló új állami politika jeleként értékelhető, hogy jó néhány előváros elnyerte a Berlinnel lényegében egyenlő igazgatási státuszt biztosító városi rangot (Stadtkreis): Charlottenburgot (1877) követte Spandau (1887), Schöneberg (1898), Rixdorf-Neukölln (1899), Wilmersdorf (1906), Lichtenberg (1908).

36 A nagy-berlini térség egységes várostervezésének ügyét végül nem a városi vagy az állami adminisztráció, hanem a szakmai egyesületek mozdították ki a holtpontról: 1907-ben ők kezdeményezték tervpályázat kiírását, és megfogalmazták a kiírás irányelveit is. Abból indultak ki, hogy Berlin és a vele „gazdasági egységgé összenőtt" városok és községek 3 milliós lakossága - az utóbbi évtizedek növekedési ütemének folytatódásával számolva - egy emberöltő alatt 6 millióra gyarapodhat. E hatalmas népesség elfogadható színvonalú elhelyezése érdekében mintegy 25 km sugarú kört felölelő területet kell egységes elgondolás szerint fejleszteni, aminek a „kommunálpolitikai széttagoltság" áll az útjában. Az elkészítendő tervnek kiemelt figyelemmel kell kezelnie a „szociális tekintetben is kielégítő lakásépítés lehetőségeit különböző rétegek 36 ERBE 1987. 746-749. p.; LÁDD 1990. 223-226. p.; MATZERATH 1984. 303-304. p. 76