Tanulmányok Budapest Múltjából 30. (2002) – Az ötven éves Nagy-Budapest – előzmények és megvalósulás

Keresztély Krisztina: Elővárosok Párizsban és Budapesten, 1850-1950 27-48

Tanulmányok Budapest Múltjából XXX. szítését, ám be nem tartása esetére semmilyen intézkedést nem helyezett kilátásba, így hamar feledésbe merült. Ezek voltak azok a törvényi keretek (vagyis inkább azok hiánya), melyek között a párizsi agglomeráció beépülése lezajlott a két világháború közötti időszakban. Végül, nagyrészt a nyomorúságos lakókörülmények hatására megerősödő társadalmi feszültségek nyomán, egy 1924-ben született törvény kötelezővé tette az új parcellázások terveinek elkészítését és azok engedélyeztetését, valamint megtiltotta a parcellák eladását az illetékes megyei bizottságok előzetes beleegyezése nélkül. 1928-ban pedig létrejött a „Párizsi Régió Városrendezési és Általános Szervezési Bizottsága", amely a Belügyminisztérium alá rendelt szervként működött. E testület a párizsi agglomeráció problémájának megoldását inkább a térség növekedésének megfékezésében, mint az elővárosok körülményeinek fejlesztésében látta, tovább mélyítve a város és elővárosai közötti szociális feszültségeket. Az 1930-as években a külvárosok mind nagyobb részében baloldali többségű városi tanácsok alakultak (innen a „vörös külváros" elnevezés), szemben a párizsi városi tanács hagyományosan konzervatív összetételével. 1932-ben végül egy átfogó, a Párizsi Régió egészének rendezését célul kitűző törvény született. A rendelkezés a párizsi Notre Dame-tól húzott, 35 km sugarú körön belül elhelyezkedő településeken kétszintű tervezést, a helyi rendezési tervek és a Párizs környékét szabályozó általános regionális terv elkészítését tette kötelezővé. Az 1913-as „Párizs környékének rendezési bizottsága" létrehozása óta ez a törvény volt az első, amelyben a központi kormányzat a városi régió egészére vonatkozó stratégia kialakítását írta elő. Az egyértelmű állami elkötelezettség hatására ez a törvény már konkrét eredményekhez is vezetett: 1934-ben készült el a „Prost-terv", mely az első, az elővárosokat egységes területként kezelő rendezési terv volt a francia fővárosban. A francia és egyéb nyugat-európai példák Magyarországon is ösztönözték a városrendezés törvényi szabályozását. Az 1937: VI. te. írta elő a városrendezési tervek készítését, és e jogszabály keretében sikerült intézményesíteni Budapest és környéke kapcsolatát. A törvény Budapest elővárosainak rendezését és a rendezési tervek elkészítését a Közmunkatanács hatáskörébe helyezte - az érintett elővárosok körét a 33/1938. B. M. sz. rendelet határozta meg. A Közmunkatanács azonban csupán városrendezési, tervezési hatóság volt, ám az elővárosokat és a fővárost összekötő egyéb kérdések (közterhek viselése, közművek, szolgáltatások közös finanszírozása stb.) nem kaptak megoldást. A közös rendezési terv kidolgozását előirányzó törvény megszületése mégis jelentős lépésnek tekinthető a főváros és a környék viszonyában: ez volt az első közös „pont" a főváros és környéke együttműködésében. Budapesten az 1930-as években az elővárosok összetartozása ugyanazon a szinten került jogszabályi „szentesítésre", mint Párizsban: a közös rendezési terv megvalósításának formájában. 42