Tanulmányok Budapest Múltjából 30. (2002) – Az ötven éves Nagy-Budapest – előzmények és megvalósulás
Keresztély Krisztina: Elővárosok Párizsban és Budapesten, 1850-1950 27-48
Keresztély Krisztina Elővárosok Párizsban és Budapesten 1850-1950 kertvárosias, parkosított, elegáns lakóépületekkel kiépített városka, mely máig őrzi magas színvonalú kertvárosi jellegét. Párizs első elővárosainak kiépülése szorosan összefüggött a század közepén lendületet vett vasútépítkezésekkel. A várostól nyugatra elhelyezkedő kertvárosok az első, Párizs és Saint-Germain között 1837-ben megnyitott vasútvonalra fűződve épültek ki, Az elkövetkező évtizedekben a vasútépítkezések folytatódtak, szoros összefüggésben az ipari fejlődéssel: az 1840-es években és az 1850-es évtized első felében a várostól nyugatra, délre, illetve északra eső elővárosok, majd az 1850-es és 1860-as években a keleti elővárosok kaptak összeköttetést a fővárossal. Ez a fejlődés tükrözi a Párizst mindmáig jellemző kelet-nyugati polarizáltságot: a dinamikus nyugati területek és a szegényebb keleti városrészek elkülönülését. Párizs ún. belső elővárosi övezetének kiépülése az 1850-es években vett nagy lendületet, ezúttal szoros összefüggésben az iparosodással, a gyáraknak és az általuk foglalkoztatottak lakónegyedeinek a megjelenésével. Az ipari elővárosok közül az élen a „hírhedt" Saint-Denis állt. Ez a város 1860-ban 16 gyárat számlált. A fővárostól délre elhelyezkedő Ivry-ben 1840 és 1860 között 14 gyár épült, amit a következő évtizedben további tíz üzem követett. A századfordulóra kialakult a főváros körül egy összefüggő ipari elővárosi zóna. (1. térkép) Az ipari elővárosi övezet dinamikus növekedése az első világháborúig tartott. A háború alatt a fővárosi térség, így az ipari övezet gazdasági súlya tovább erősödött (ehhez hozzájárult, hogy az ország keleti és északi iparvidékei megszállás alatt álltak). A belső elővárosi zóna növekedése a két világháború között lelassult, a harmincas évektől stagnált. A párizsi elővárosi fejlődés új fázisba lépett: a belső elővárosok stagnálásával párhuzamosan megindult egy második, külső elővárosi gyűrű kiépülése. A világháború és a nagy válság következtében jelentősen megnőtt a francia főváros felé irányuló migráció, melyben egyre nagyobb szerepet kaptak a külföldről érkező bevándorlók (spanyolok, észak-afrikaiak, olaszok). Ez a jelenség azonban nem Párizs, és nem is a belső elővárosi gyűrű népességnövekedésében érhető elsősorban tetten, hanem az attól távolabb elhelyezkedő, elsősorban rurális területek benépesedésében. Az 1920-as és 1930-as években a századfordulóra kiépült vasútvonalak mentén, „olajfolt-szerűén" indult meg e távolabbi területek felparcellázása: 1920 és 1939 között 250 ezer parcella létesült, kb. 700 ezer embernek adva otthont. Ez a növekedés, a kis családi házak rossz minősége, valamint az alapvető infrastruktúra hiánya a két világháború között a párizsi agglomeráció legfontosabb városrendezési problémájává vált. Különösen azért, mert ebben az időszakban a főváros népessége 29
