Tanulmányok Budapest Múltjából 29. (2001)

A BUDAI KIRÁLYI VÁR ÉS A VÁRNEGYED MINT POLITIKAI, GAZDASÁGI ÉS KORMÁNYZATI KÖZPONT - Kugler, Georg: A középkori lovagrendektől a modern érdemrendig 81-87

GEORG KUGLER A KÖZÉPKORI LOVA GRENDEKTŐL A MODERN ÉRDEMRENDIG A késő középkor óta a szerzetesrendek mellett világi rendek is működtek, amelyeknek elkötelezett (férfi) tagjai különböző vallási célok teljesítése és lovagi szertartások elvégzése érdekében közösséget alkottak. A szerzetesekhez hasonlóan ők is rendjük szabályai szerint éltek és engedelmességgel tartoztak elöljárójuknak, aki rendszerint a terület hűbérura, egy gróf vagy herceg volt. Közösségi életet azonban csak összejöveteleik alkalmával éltek. Az egyházi rendektől eltérően - amelyek jelentős részét női közösségek alkották, s alkotják ma is - a késő középkori lovagrendek tagjai kizárólag férfiak voltak. Ezek a rendek a keresztes hadjáratok idején alakultak, s fogadalmaik a szokásosokon túl katonai hódításra, illetve a Szentföld védelmezésére is kiterjedtek. A német és a máltai lovagrendnek fontos kötelessége volt a zarándokok védelmezése, a sebesültek és betegek ápolása, amely ma is legfontosabb feladatuk. A késő középkori világi lovagrendeket elsősorban politikai és dinasztikus célokból hozták létre. A rend tagjai a hűbérúr lojális híveiként reprezentálták erejét és szolgálták politikai céljainak megvalósítását. A felvétel az ilyen, természetszerűleg egy társadalmi osztály egyenrangú tagjaiból álló közösségbe nem az egyes lovagok érdemeinek elismerését jelentette, hanem ösztönzést és elkötelezettséget arra, hogy a rend tagja a jövőben a tőle telhető legteljesebb mértékben képviselje ura érdekeit. Az alapító saját elképzelése szerint választotta ki a rend szimbolikus jelét, amely önmagában semmiféle jelentést nem hordozott, csupán a rendhez való tartozás külsődleges jegye volt. Az udvari rendi közösségek tekintélyük, befolyásuk és tagjaik gazdagsága következtében erős társaságokká váltak, amelyeknek tagjai közé kerülni kitüntetésnek számított. E történelmi fejlődés állomásai jól jellemezhetőek a három legjelentősebb Habsburg-házi rend sajátosságaival. Először a középkori aranygyapjas rendet, aztán a két érdemrendet, a katonai Mária Terézia- és a civil Szent István-rendet ismertetjük. Az aranygyapjas rend Az aranygyapjas rend Európa egyik legrégebbi világi rendje. Jó Fülöp burgundiai herceg alapította 1429ben (franciául: Ordre de la Toison d'or), majd a burgundiai örökséggel került a Habsburg-házhoz. A spanyol ág kihalása után jogilag burgundiai-osztrák rendként működött tovább. Ez nemcsak dinasztikus okokból lehetett így, hanem azért is, mert I. Lipót császár kisebbik fia, III. Károly király igényt tartott a spanyol trónra, és a spanyol örökösödési háborúban is igen eredményes volt. 1704-ben 33 rendi lovag választotta meg nagymesterének és urának. Az aranygyapjas rendet a spanyol Bourbon-házi királyok spanyol rendként működtették tovább, anélkül, hogy a rendi levéltár, kincsek és öltözékek birtokában lettek volna. Míg az osztrák rend felvételi követelményként ragaszkodott a római katolikus valláshoz és a főnemesi ranghoz, addig a spanyolnak protestánsok és nemesi cím nélküliek is tagjai lehettek. Osztrákok viszont nem csatlakozhattak hozzá. 1712. január 8-án VI. Károly császár letette az esküt az aranygyapjas rend nagymestereként, majd 21 főnemest - néhány olasztól és spanyoltól eltekintve javarészt osztrák, cseh és magyart - lovaggá ütött. Az osztrák vonal az elkövetkező évtizedekben tovább erősödött, emellett a rend mindvégig megtartotta nemzetközi jellegét, mivel a nemesség is internacionális volt, körülbelül a fele külföldi, az osztrákok fele pedig 81