Tanulmányok Budapest Múltjából 27. (1998)

TANULMÁNYOK - Forrai Judit: A budapesti prostitúció szabályozásának kezdetei 93-100

A Szentkirályi főpolgármester és Gerlóczy főjegyző által 1867. október 31-én kiadott szabályrendelet indoklásában a következő olvasható:

1 „A jelenlegi társadalmi viszonyoknál fogva a kéjhölgyek és bordelházak eltűrése, ámbár azok a közerkölcsiséggel homlokegyenest ellenkeznek, a kósza kéjelgésből különben a közegészségre háruló kóros következések elkerülése végett szomorú kényszerűség lévén, szükséges olyan rendszabályokat alkotni, melyek által egyrészről a vétek szemtelen gyakorlásából eredendő közbotrány elkerültessék, másrészről a közegészség veszélyei lehetőleg elháríttassanak. Megjegyezvén azt, hogy a kéjhölgyek és bordélytelepek tulajdonosai éppen e szempontoknál fogva mint ilyenek, erkölcstelen üzletük tekintetéből jogokat nem követelhetnek, s csak oltalomra tarthatnak számot." A bordélyban intézményesített kéjipart úgy is felfoghatjuk, mint a szexuális ipar céhes formáját, amelyet azért engedélyezhettek, mert ez a forma eleget tett a kor társadalmi igényének, vagyis egy megtűrt, de be nem olvasztható elkülönítési rendszer, ahol szinte olyan vasfegyelem uralkodott, mint egy börtönben. A kéjelgési aréna minden szereplőjének működési és mozgási területét és határait pontosan meghatározták, a rendőrbiztostól a főkapitányig vigyázták a rend betartását, vagyis ez az az ellenőrzött terület, ahol a szexipart zárt rendszerben, mintegy gettórendszerben működtethették. Az ellenőrző rendőr mellé felsorakozott az orvos is, aki a mechanizmus egyik döntő szereplőjévé vált. Csak a „felhasználó", a mindenkori budapesti polgár, a legjobb férj vagy apa, „a szerető vagy vőlegény, foglalkozását tekintve diák, inas", főkapitány vagy orvos, netán jegyző stb., azaz minden foglalkozási ág képviselője, a pénzes megrendelő - akinek igényére és főleg a pénztárcájára épül az egész szexipar - maradt ismeretlen és szabályozatlan. Ez a rendelet mintegy 50 évig az alapját képezte a kéjelgés szabályának, amelyen a társadalmi igényeknek megfelelően csak kisebb változtatásokat végeztek. Az alapos, terjedelmes, 5 részből, 81 paragrafusból álló, körültekintő rendelet kifinomultan igyekezett szabályozni a kéjelgés minden látható szereplőjének feladatkörét, munkaköri leírását a következőkben: 1. „A bordelházakról." E fejezetből a bordélyház működési szabályait ismerhetjük meg. Mindenekelőtt megszabta, hogy bordélytulajdonos csak harminc év feletti nő lehet. Az engedélyt a főkapitány adhatja ki a kerületi kapitány jelentése alapján, a fővárosi tanács előzetes jóváhagyásával. A szabálytalanságok esetén a főkapitány ideiglenesen saját hatáskörében a tanács beleegyezése nélkül bezárathatja a bordélyt. Budapesten a rendelet szerint 40 nyilvánosházat engedélyeztek meghatározott számú, 5-nél több és 15-nél kevesebb kéjnővel. Arra is vigyáztak, hogy a város kerületeiben közel egyforma számban adjanak ki engedélyt az egyenletes eloszlás miatt. Ebből kitűnik, hogy még nem alakultak ki a város jellegzetes mulatónegyedei, utcái, melyek a későbbi időszakokban oly jellegzetessé tettek bizonyos kerületeket, városrészeket, ahol a prostitúció koncentráltan megtelepedett. A bordélyba felvett kéjnő nem lehetett 17 évesnél fiatalabb, és a tulajdonos köteles volt megvizsgáltatni belépéskor. A „türelmi bárcát" a kerületi kapitány, az orvosi igazolást a kerületi főorvos adta ki. Megjegyzendő, hogy a hatóság által kiállított működési igazolvány, vagyis a bárca „türelmi" jelzője a bordélyházak intézményével - elismerve ugyan, hogy azok kétségkívül szükségesek és elkerülhetetlenek - egyet nem értő városi vezetők erkölcsi szemléletét, véleményét tükrözi a „rendszer" meglétéről. Minden kéjnőt illető igazolványt a bordélytulajdonos magánál tartott. E függőségi viszony végigkíséri a bordélybeli kéjnőt a tulajdonossal szemben. A szabályrendelet szerint a bordélytulajdonos köteles volt a kéjnők rendszeres orvosi vizsgálatát ellenőrizni 94