Tanulmányok Budapest Múltjából 27. (1998)

TANULMÁNYOK - Sipos András: Járvány, városi környezet és a közegészségügy megszervezése 51-60

mes dolgozataival. Elérte, hogy a város külföldi szakértőket is felkért Lindley munkájának felülvizsgálatára. Az eredményt a közgyűlés 1872. július 10-én tárgyalta, és „megnyugtató örvendetes tudomásul" vette a tanácsnak azt az értékelését, hogy a szakértők „lényegében és a főrészekre nézve" helyesnek tartják a vízvezeték művét.

7 Ekkor azonban már a testületen belül is erősen megoszlottak a vélemények. A kolerabizottmány szeptember 24-i ülésén a tiszti főorvos már kijelentette, hogy járvány esetén a vezetéki víz annak legalkalmasabb terjesztője lesz.

8 Az indulatok kiváltképp akkor csaptak össze, amikor éppen a járvány küszöbén napirendre került a végleges vízmű megépítésére Lindley-vei kötendő szerződés tervezete. Még az is felmerült, hogy maga a Duna vize sem felel meg a célnak, és - Bécs mintájára - tiszta hegyi források vizét kellene a városba vezetni. A sajtó és a háborgó közvélemény egy része szívesen találta meg a bűnbakot a külföldi szakemberben. A személye körül kialakított közhangulat jellegzetes megnyilvánulása volt a Borsszem Jankó egyik karikatúrája, amely a járvány kitörése után a viperahajú boszorkányként megrajzolt „Miss Cholerát" „Master Lindley" jegyeseként ábrázolta...

9 (kat. 2.6.2.) A kolera szempontjából legveszedelmesebbnek tekintett talaj- és „légfertőztetés" fokát nagymértékben a csatornázás állapota határozta meg. Az 1860-as évek végén már nyilvánvaló volt, hogy a kisváros igényeihez szabott régi csatornák rendszertelen bővítésével létrejött hálózat nem képes funkcióját ellátni. A régi csatornák építésénél még arra törekedtek, hogy a szennyvíz minél rövidebb úton kerüljön a Dunába. A kitorkollások a város egész hosszában elszennyezték tartalmukkal a folyót. „A kifolyó anyag maga szenyes (sic!), igen kellemetlen szagú, a Duna vizével csak lassan elegyedik, s messze a part mellett higítatlanul foly el, míg nem a Dunavízhordók által a barátságtalan elemtárstól megszabadíttatik. A nyílásokon át igen dögletes bűz terjed kifelé, - mi főleg a meleg nyári napokon észlelhető" - írta a kiemelkedő higiénikus, Fodor József a korabeli árnyékszék- és csatornázási rendszereket bemutató, 1869-ben megjelent művében.

10 Fodor határozottan kiállt az egységes, úsztató rendszerű csatornahálózat létesítése mellett, amely az ürüléket a háztartási, ipari szennyvízzel és az esővízzel együtt, a lefolyó víz által sodortatva vezeti a városon kívül a Dunába. Ez a módszer még korántsem számított általánosan elfogadottnak. Igen sok külföldi városban alkalmazták a „hordórendszert", azaz a fekáliát külön e célra szolgáló edényekben gyűjtötték és trágyaként értékesítették. Sokan állították, hogy az egységes úsztató rendszerű csatornázás kifejezetten veszélyes, mivel fennáll nagy mennyiségű fekália megrekedésének a lehetősége, és ezáltal a város alatt minden addiginál veszélyesebb, hatalmas „pöcegödör" keletkezik, másrészt a szennyvizet befogadó folyók is elszennyeződnek, miközben a trágyázási lehetőség kihasználatlanul maradásával hatalmas nemzetgazdasági érték megy veszendőbe. A water-closet meghonosításának költségeit csak kelletlenül vállaló háztulajdonosok vagy a csatornatartalom mezőgazdasági értékesítéséből üzletet remélők pedig szívesen hallgattak ezekre az érvekre. Az új pesti csatornarendszer előkészítésének folyamata 1869-ben kezdődött egy angol vállalkozó ajánlatával, amelynek az alapjául szolgáló tervet Joseph Bazalgette, London csatornázó főmérnöke készítette. 1872-ben Beiwinkler Károly nyújtott be tervezetet, amely a meglévő radiális hálózat továbbfejlesztésére épült volna, az ürüléket pedig a házak földszintjén kialakított, vízzel telt üregekben javasolta összegyűjteni, és a házi bekötéseknél létrehozott csappantyúk egyidejű megnyitásával naponta egyszer bocsátani a hálózatba, ami szerinte biztosítaná a megfelelő sodrást. Beiwinkler tervét a közgyűlés éppen a kolerajárvány alatt, november 20-án tárgyalta, és annak elejtésével az angol ajánlat kapcsán már 1870-ben kimondott alapelvet erősítette meg: a létesítendő rendszer „... a Dunával párhuzamos nagy csatornákban a folyadékot összegyűjtvén, azt a város területének berondítása nélkül s annak határain kívül vezesse a Dunába, egyszersmind pedig a jelen meg nem felelő csatornázási és vízvezetési rendszer által átnedvesedett városi talajnak kiszárítását lehetővé tegye". A Beiwinkler-féle öblítőkészülék kötelezővé tétele helyett csak azt határozták el, hogy az új építkezéseknél „hirdetmény útján ajánltassék"." Noha a városban 1873ban már működött 3010 vízöblítéses vécé,

12 az általános még a belterületen is az volt, hogy az ár53