Tanulmányok Budapest Múltjából 27. (1998)

TANULMÁNYOK - Buzinkay Géza: Budapesti karikatúrák 101-116

4. kép. A szép tavasz. Üstökös, 1878. március 10.112. a lényegre lemezteleníteni, lerövidíteni mindazt (mindent), ami ebben a nagyvárosban történik, és egyúttal a valóság mellé odaállítani azt, aminek lennie kellene. Minél jobb a karikaturista, annál inkább csak magatartása, szemléletmódja ered ebből a „kell"-ből, amitől megfogalmazhatóvá válnak a torz vonások és a hibás működés. Vagyis a karikaturistának alapvetően moralista alkatnak kell lennie, hogy az emberekben és jelenségekben felfedezhesse a groteszkséget, az ellentmondást és a torzulást - de annak is szüksége van hasonló moralizálóérzékre, aki felfogja a karikatúra értelmét és nevet rajta. Talán abban ragadható meg a pesti, azaz budapesti, azaz magyar karikatúra alapvető sajátossága, hogy a karikaturista és közönsége egy olyan nagyvárosban él, amely mindenki számára határmezsgyét és összekötő hidat jelképez: a nyugat-európai nagyvárosok számos jellemzője alkalmazható rá, magunk is európainak szeretnénk hinni tetteinket és viszonyainkat, de azért mindenki érzi, hogy valójában legalább ugyanannyi a balkánias és távolabbi, „keleti" szabálytalan megoldás, erőszakos individualizmus, a munkálkodás helyett a rögtönzés és a nyers fizikai erő társadalmi megrendszabályozásának bizonytalansága. Ismerjük a mércét is, az adottságokat is, s e kettő állandó ütközésein jókat nevetünk. A kiegyezés sajtónemzedékében két önálló arculatú karikaturista tűnt fel. Karel Klic (1841-1926), a prágai grafikus, fényképész és feltaláló a Habsburg-birodalmi sajtótörvény elől menekült néhány évre Budapestre, és Klics Károly néven a Borsszem Jankó munkatársa volt. Hullámzó vonalvezetésű karikatúrái és főként jellemző nagy fejű, csökevényesített testű figurái 1868 és a hetvenes évek eleje között jelentek meg a lapban. Jankó János (1833-1896) minden élclap, sőt minden magyar képeslap részére dolgozott legalább alkalmilag, s mintegy negyedszázadon át 104