Tanulmányok Budapest Múltjából 26. (1997)
TANULMÁNYOK - F. Dózsa Katalin: Budapest – divatváros : a magyar divattervezés rövid története 89-110
társadalom nem divatos, hanem korrekt megjelenést követelt a férfiaktól, amelynek titka a finom alapanyag, a jó szabás s főleg az öltözködési előírások pontos ismerete volt, azoknak a bonyolult szabályoknak a betartása, amelyek meghatározták, hogy milyen alkalommal milyen típusú öltözéket illik viselni. Különösen ebből a szempontból érdemes azonban egy, a század első felében igen ismert nevet említenünk: Mangold Béla Kolosét. A vidéki orvos fia a szabószakmát Párizsban és Londonban tanulta, s már onnan is rendszeresen küldött tudósítást a pesti lapokba az elegáns megjelenés titkairól. 1908-ban egy részletes öltözködési tanácsadót 30 jelentetett meg, amelyben táblázatokkal segítette a járatlanokat, hogy az utcán, irodában, lóversenyen és temetésen stb. zakóban, zsakettben vagy frakkban illik-e megjelenni, s milyen zoknit, nyakkendőt és inget kell hozzájuk választani. 1910-ben a Szabó Hírlap" című szaklapban állandó rovatot kapott. A Váci utca 15. szám alatt saját műhelye volt, igen előkelő vevőkörrel, de hírét sajtómunkásságával szerezte és tartotta meg továbbra is: „neve fogalommá lett Nagymagyarországon, irányítója volt az úri világ öltözködésének. Aki csak egy kicsit is adott magára, az Mangold Béla Kolos kódexe szerint öltözködött. ... Az angol és francia ízlésű divat meghonosításában Mangold Béla Kolosnak oroszlánrésze volt" - írta róla 1929-ben a Szabó /par 32 , abból az alkalomból, hogy őt is utolérte a gazdasági válság, és csődbe ment. Hozzá kell tenni a méltatáshoz, hogy nagyon szúk réteg követte pontosan a divatirányítót, a középosztálybeli férfiak nagy többsége nem sokat törődött a finom részletekkel. A legismertebb női divatszalonok sem igen terveztek önállóan, inkább a korszak szokása szerint a bécsi és francia cégek modelljeit vásárolták meg. Ez azt jelentette, hogy megvették a tervet, a hozzá való anyagokat, és megvarrták a megrendelők alakjára. A jómódú vevőkef nem zavarta, hogy a darab több példányban is megtalálható, mert egy ismert párizsi cég aktuális modelljét viselték, s ezt mindenki tudta. Jó példa erre a szokásra a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében lévő csíkos selyemmuszlin ruha 33 , amelyet egy Hadik-Barkóczy grófné az övszalag tanúsága szerint a jónevű Fáy cégnél csináltatott, de a modell azonos a párizsi haute-couture bécsi eredetű tagjának, Christoph Drecollnak az 1907-es nyári kollekciójában szereplő Henriette nevű ruhatervével. A szép kivitelű akvarellrajzot, mely szinte minden részletében azonos a reprezentatív ruhával, a Modesammlungen der Stadt Wienben 34 őrzik. Amodellvásárlásra azért volt szükség, mert így tudták a dernier crie-t (szó szerinti fordításban „utolsó kiáltás", azaz a legfrissebb módi) követni - amely csak akkor jelent meg a divatlapokban, amikor az elegáns dámák a társasági élet színhelyein már viselték az új toaletteket. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az előkelő cégek szabói, ha nem is tekinthetők tervezőművészeknek, jelentős alkotók voltak maguk is, hiszen ki tudták választani és ki tudták vitelezni a legelegánsabb öltözékeket. A MODERN DIVATTERVEZÉS SZÜLETÉSE A divat- és jelmez-, azaz ruhatervezést a XIX. század végéig nem tekintették művészi feladatnak. Az ugyan előfordult, hogy jeles művészek Leonardo da Vincitől Hans Makartig különleges alkalmakra ruhát is terveztek, de elsőnek a preraffaeliták gondoltak arra, hogy mindennapi használatra esztétikus és egészséges ruhákat tervezzenek. Ezek kifejezetten a XIX. század közepén uralkodó divatformák - szoros fűzők és óriási krinolinok - ellen irányuló reformöltözékek voltak, amit a közönség a bohém művészek bolondos ötletének tartott. Senkinek sem jutott volna eszébe utánozni a festők asszonyainak laza, bő redőkbe szedett ingruháit. Mégis, innen eredt az ötlet, hogy az összművészetre törekvő szecessziós alkotók feladatuknak tekintsék a női viselet esztétikus megreformálását is Ezért tervezett ruhát az angol Walter Crane, az osztrák Gustav Klimt, a belga Henry van de Velde. 1900-ban Krefeldben Henry van de Velde kiállításon mutatta be az ő és barátai által tervezett reformruhákat - meglehetősen szép sikerrel. A világ rangos művészeti és társasági lapjai mindenütt tudósítottak bemutatójukról, mégis nagyon merésznek tűnt az a jóslata, hogy: „Mától kezdve a mhakiállítás a műtárlatok magaslatára emelkedett. A melyet épp úgy megismételnek majd mindenképp, mint a hogy a kép és szoborkiállításokat szokás m . Las95
