Tanulmányok Budapest Múltjából 25. (1996)

TANULMÁNYOK - Sipos András: Vázsonyi Vilmos és a budapesti várospolitika 1894-1906 219-247

tudta hallgatóságának konkrét tapasztalataihoz, indulataihoz hangszerelni, „...jegyezzük meg jól elvtársak, hogy a demokráciának legveszedelmesebb ellenségei ma nem az arisztokraták, hanem a polgárság elfajzott árulói, a parvenük, az új nemesek, a kizsákmányolók, akik a szerényebb viszonyok között élő középosztályt, a kispolgári réteget és a munkásosztályt csak másodrangú polgárságnak tekintik, társadalmilag megvetik, politikailag rabságban tartják és gazdaságilag kifosztogatják. (Percekig tartó taps.) ...Önök láttak már erkélyt melyet kőből faragott görnyedező, kínos arcvonású alakok tartanak; az erkélyen pedig vidám társaság dúsan lakmározott és ivott a habzó serlegekből. Képzeljék el, hogy e kőből faragott alakok élnek, a gömyedés, a kín, melyet a szobrász vésője formált, az élet valósága. Ez a társadalom képe ma."* Vázsonyi, a külföldi tapasztalatokban tájékozott lévén, azt is érzékelte, hogy a századfordulóhoz közeledve a nagyvárosi közigazgatás jellege és feladatai jelentős változáson mentek át. Az európai városok történetében a 19. század utolsó harmada hozta meg az áttörést abban a folyamatban, amelynek során az elsősorban adminisztratív-rendészeti orientációjú, szabályozó jellegű városigazgatásból kifejlődött a gazdasági társadalmi viszonyokba aktívan beavatkozó, szolgáltatásokat szervező, és a szolgáltatásokat ellátó vállalatok kézbevétele révén vállalkozóként is fellépő városigazgatás. Az iparosítás következtében végbemenő városnövekedés és urbanizáció, az ezzel járó tömeges életformaváltás, az emberek közötti érintkezési viszonylatok megsokszorozódása és bonyolultabbá válása a városigazgatás feladatainak körét hallatlan mértékben kitágította. A század közepén még jobbára csak azon szolgáltatások létesítését tekintették a városigazgatás közvetlen feladatának, amelyek hatóság rendészeti típusú felelősségével álltak szoros kapcsolatban. A közutak és vízelvezető árkok vagy csatornák fenntartása, a közvilágítás, a tűzvédelem megszervezése és ezt szolgáló építési előírások mellett mindinkább előtérbe került a szűkös városi térben hirtelen összezsúfolódó tömegek együttéléséből adódó járványveszély leküzdése, az ehhez szükséges higiéniai igények felkeltése és kielégítésük feltételeinek megteremtése. Ez, sok egyéb mellett, megkövetelte a modem vízvezeték- és csatomarendszerek kiépítését, a tömegfogyasztásra kerülő élelmiszer ellenőrzésére vásárcsarnokok és közvágóhidak létesítését. A városi önkormányzatok tehát először hagyományosnak tekinthető rendészeti feladatkörükből adódóan, az ezzel összefüggő tárgyi feltételek megteremtése kapcsán találták magukat új szerepkörben: nagyszabású infrastrukturális beruházásokat eszközöltek, üzemeket létesítettek és tartottak fenn saját kezelésükben, mindehhez nagy létszámú és differenciált műszaki személyzetet kellett alkalmazni. Azokra a roppant költséges infrastrukturális beruházásokra, amelyek e funkciók lebonyolítását szolgálták (útburkolás, vízművek, csatomázás, kórházak, vásárcsarnokok stb.) a városok rendszeres jövedelmi forrásai: helyi adók, jámlékok, javadalmak, a közvagyon gyümölcsöztetéséből származó bevételek, nem nyújtottak fedezetet. A század utolsó harmadában megsokszorozódott a városok kölcsönfelvétele. A hatalmas kölcsönökkel a városok olyan létesítményeket kényszerültek finanszírozni, amelyek jelentős részétől jövedelmet egyáltalán nem remélhettek, vagy csak annyit, amennyi még a befektetett kölcsöntőke törlesztését sem fedezte. A törlesztés így a városok amúgy is nagyon igénybe vett egyéb bevételeire hárult. A városba áramló tömegekre, - nagyrészük vagyontalan és bizonytalan egzisztenciájú lévén, - csak korlátozott mértékben lehetett újabb adókat hárítani, a módosabb polgári rétegek pedig nem kívántak nagyobb terheket vállalni. A hiányok csak teljesen új bevételi források feltárásával voltak elkerülhetők, így a figyelem magától értetődően fordult a monopolisztikus természetű közszolgáltatásokat általában korántsem közmegelégedésre ellátó, monopolhelyzetükkel visszaélő vállalatok busás nyeresége felé. Angliában az 1870-es években, Németországban a következő évtizedben bontakozott ki nagyobb arányokban azon üzemek községesítésének folyamata, amelyek esetében ezt már nem a hatóság szűkebb feladatkörében jelentkező égető hiány felszámolása, hanem elsődlegesen pénzügyi, gazdaságossági szempontok, másrészt a fogyasztóknak jobb és megbízhatóbb szolgáltatás, mérsékeltebb tarifák iránti igénye ösztönözte. A községesített üzemek tarifapolitikáját azonban az a törekvés határozta meg, hogy 220