Tanulmányok Budapest Múltjából 25. (1996)

TANULMÁNYOK - Horváth J. András: Díszpolgárok Pest-Budán és Budapesten (1819-1947) 115-153

hogy az egyetemes értékszempontok sűrű emlegetése a keresztény-párti képviselő részéről, egyben remek lehetőséget biztosított a liberális ellenzék számára, hogy - ismételten felidézve azokat - burkoltan támadja az ezen eszméket a gyakorlati politikában többnyire nem túl sikeresen képviselő városházi többség egyes tagjait.^" Herczeg Ferenc díszpolgárságának ügye azonban nem szolgáltatott alkalmat ellentétes politikai nézetek burkolt kinyilvánítására, pedig a fővárosi autonómia korlátozását célzó Gömbös-féle novella beterjesztése körüli időszak ugyancsak keserves viták színterévé tette ekkoriban az Újvárosháza közgyűlési termét. Az irodalomkritikai kisesszének is beillő polgármesteri beszédet azonban ezúttal nem követte „kiegészítés". A polgármester - összefüggésben az író revíziós ligabeli elnökségével is - Herczeg magyarságának jellegével és annak írói munkásságában megnyilvánuló formáival foglalkozott, rámutatva arra a döntő hatásra, melyet a magyar írók a nemzeti politika alakítására mindig is gyakoroltak. Mind az Apponyival, mind a Herczeg Ferenccel kapcsolatos méltatások utaltak Budapesthez való kötődésükre is, nemkülönben mentalitásuk polgári és humanista vonásaira.^' ISMÉT KÉNYSZER-DÍSZPOLGÁR 1947. őszén azután egy díszpolgár-jelölt valóságos mennybemenetelének lehetett részese a közgyűlés, s közvetve a főváros közvéleménye is, minvel Sztálin díszpolgárrá avatását a rádió egyenesben közvetítette az Újvárosházáról. A politikai-történelmi szituáció érthetővé tette a felfokozott hangulatot, hiszen az ezt megelőző hónapokban dőlt el véglegesen mind a hazai, mind a nemzetközi porondon a majdani hatalmi erőtér jellege. A baloldalnak az 1947-es választásokon aratott részleges győzelme ugyan jelentős előrelépést jelentett a szovjet aspirációk szempontjából, ám főként lélektanilag nem volt közömbös a hatalmi pozíciók további nyomatékosítása, ilyesfajta üzenetek révén is, a lakosság előtt. Másrészt ez az esemény is szorosan beletartozik abba a „neobizánci"-jellegű kényszeres szertartásrendbe, mellyel a győző sokszorosan akarja tapasztalni, s a legyőzöttel is érzékeltetni látható jeleket hagyva - erejét és elért sikereit. E bizantinizmus monumentumai végsősoron a Szabadság téri Hősi, a Gellért-hegyi Felszabadulási emlékmű, a Ferenc József-híd „Szabadság"elnevezése, vagy az Áprihs 4-ei nemzeti ünnep. Ezen sorozat záró tételének Sztálin fővárosi díszpolgárrá választása tekinthető, melyhez a bolsevik forradalom 30. évfordulója szolgáltatott kitűnő alkalmat. Az eseményt természetesen a legmagasabb szintű protokoll szabályai szerint rendezték, melyen a legfőbb közjogi méltóságok jelentek meg. Sztálin generalisszimuszt Zamercev vezérőrnagy képviselte. Szigorúan részt kellett venniök a törvényhatósági tagoknak is, a távol lévők - köztük Rákosi is - „kimentették magukat". A másfél órás ceremónián összesen tíz méltató beszéd hangzott el. Az elsőt Szakasits Árpád, a Törvényhatósági Bizottság elnöke tartotta, majd Bognár József polgármester következett. Ezt követően a nyolc, ekkor még „demokratikusnak" elismert párt szónokai következtek.^'' A beszédek közül a Szakasits- és a Bognár-beszéd bír jelentőséggel, főként az azokban található tézisek okán. Mindkettőnek talán legszembeszökőbb vonása, hogy Sztálin politikusi erényeinek és a Szovjetunió évtizedeinek méltatásakor - noha nem kommunista politikusok szájából hangzik el - a szónokok messzemenően azonosulnak a bolsevista elvekkel és történelemszemlélettel. Szakasits ebben odáig megy, hogy a jól ismert lenini „kiesett láncszem"elmélet elfogadásával nem csak szovjet-orosz vonatkozásban látja igazoltnak a bolsevik hatalomátvéteh, hanem - magáévá téve a kommunista érvelést - az októberi forradalom következményeinek a belső orosz viszonyokon túlmutató, egyetemes történetfilozófiai jelentőséget is tulajdonít egyben. A szónok megállapítása szerint ugyanis: a bolsevista diktatúra hajnalának 135