Tanulmányok Budapest Múltjából 23. (1991)

KÖNYVISMERTETÉS – BUCHBESCHPRECHUNG - Nagy Emese: Jean Claude Bessac: L'outillage traditionnel du tailleur de pierre de l'Antiquité a nos jours. Revue Archéologique de Narbonnaise Supplément 14, Paris 1986. 337-345

veszélye, mert a velük végzett munkafázisok pótolhatók leginkább a modern mechanikus szerszámokkal. A 20. század első felében még töretlen volt a használatuk, a század közepe óta azonban már csak a műemlékvédelemben alkalmazzák őket az elsődleges modern megmunkálás nyomainak az eltüntetésére, a kőfelület régiessé tételére. A régészeti kutatások során viszonylag ritkán találják meg e szerszámcsoport eredeti példányait, viszont annál többször találhatók meg nyomaik a kőfelületeken, ahol a szerszámnyomok speciális volta és tisztasága gyakran* egész pontos azonosítást tesz lehetővé. E szerszámcsoport egyes tagjaival végzik a kőfaragó művelet első fázisát, a nagyolást is, de ilyenkor ennek nyomait a további felületegyengetés eltünteti. Teljesítmény szempontjából ez a szerszámcsoport áll az első helyen. A kalapácsokkal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a francia elnevezések vagy speciális névvel illetik az egyes kalapács-féleségeket, (pic, polka, bretture, stb.), vagy jelzős szerkezetben a kalapács (marteau) szóösszetételt alkalmazzák. A magyar terminológia - ellentétben a franciával - megkülönbözteti egymástól a kalapácsokat és a fejszéket: ez utóbbi csoportba akkor sorolja az ütő szerszámokat, ha azok éle - akárcsak a favágó fejszéké - párhuzamos a szerszám nyelével. Minden egyéb esetben, mint ez a továbbiakból is kitűnik, a magyar névhasználat is a kalapács névkombinációt alkalmazza. A kötet szerzője a tárgyalt szerszámtípusokat nemcsak nevükön nevezi, de, az esetleges összekeverés megelőzésére, be is számozza az egyes szerszámokat, hogy visszautalásoknál, vagy a szerszámkombinációk említésénél mindig pontosan tudni lehessen, hogy melyik szerszámtípusról beszél. A kalapácsokat az 1-8., a vésőket 9-17., a harmadik csoportot a 18-25. számok alatt foglalja össze. A kalapácsok között a legrégibb időktől kimutatható, s azóta is használt típus a hegyes végű kalapács (le pic, az újkorban smille-nek is nevezik; 1. sz.). Ennek alapformája a középütt lévő nyéllyukban elhelyezett nyél két oldalán szimmetrikusan elhelyezett két hegyes, vagy piramis alakú ütőtag. A kőtömb durva egyenetlenségeit ütik le vele, de bizonyos korszakokban felületi megmunkálásra is használják. Pont szerű, vagy vonalkázott, esetleg bordás nyomokat hagy, aszerint, hogy az ütés milyen szögben éri a követ. Nyeles, vagy nyél nélküli kő változatainak nyomait az őskori menhireken is megtalálták. Egyiptomban bronz változata is került elő ásatásokon. A római korban inkább illesztési felületeken, vagy egyéb rejtett kőfelületeken találhatók nyomai, a látható felszíneket más szerszámokkal tovább egyengették. Kivételt csak a technikai létesítmények, hidak, víz. vezetékek képeznek, ahol a nagy kváderek kinagyolt felületeit nem finomítják tovább. Dekoratív célzatú használatával a hellenisztikus- és a meroving korban találkoztunk: az előbbiben halszálkás, az utóbbiban legyező díszű felületeket alakítanak ki vele. A középkorban ritka kivételtől eltekintve ugyancsak az elsődleges megmunkálás, nagyolás szerszáma. Ábrázolásai egyaránt felbukkannak a legkülönbözőbb korszakokban. A szerszám használatának végleges felhagyására - legalábbis Franciaországban - az 1950 körüli időkben került sor, a mechanikus fűrészek használatának általánossá válásával. A 2. sz. nagykalapács (le marteau têtu) a legközönségesebb, mindkét végén négyszögfejű kalapács-forma. Ezt kombinálják a leggyakrabban egyéb kalapács-típusokkal, s köztük is elsősorban az 1. sz. hegyes kalapácsfejjel. Használata Egyiptomban és a görög archaikus korban már biztosan kimutatható. Ezt is elsősorban a kő elsődleges megmunkálására, főként kemény kövek nagyolására használták, s nyomai sokszor nehezen kü339