Tanulmányok Budapest Múltjából 23. (1991)

TANULMÁNYOK – STUDIEN - Gát Eszter: Pest-budai zongorakészítők = Klavierbauer von Pest und Buda 147-259

Prágában készítményeinket rendes raktárakban minden nap árulni; mi oknál fogva legyen tehát azoknak itten oly elsőbbségük, mely iparunkat 's keresetünket tönkre teszi, egy pár lusta ember nyerészkedése miatt?" A hangszerkészítők látták, hogy a kereskedők boltja virágzik, ők maguk meg egyre nehezebben boldogulnak. Annak ellenére, hogy a forgalomba hozott zongorák száma egyre nőtt, a hazai iparosok mind kevesebb és kevesebb megrendelést kaptak. A céh a kereskedőket hibáztatta, pedig ebben az időben már a bekebelezett zongorakészítők többsége is inkább forgalmazással mint készítéssel foglalkozott. Johann Pachl, a hangszerkészítők elöljárója is leépítette üzemét és készpénzét, igaz ez akkoriban nem volt Pesten ritkaság, inkább telekvásárlásra

03 fordította. Ő sem látta értelmét egy pesti zongoragyár felépítésének, hiszen a bécsi gyártmányok kiváló minősége és a pestiekénél lényegesen olcsóbb ára köztudomású volt.

64 Az 1848-1849-es események miatt bekövetkező hangszeripari pangás csak meggyorsította az eseményeket; ez a kézművesipari ág sem létezhetett tovább a régi keretek között. A megváltozott gazdasági körülmények (egységes vámrendszer, vasút, gőzhajózás, kiépülő bankrendszer) a kereskedőknek kedveztek. A hagyományos keretek között dolgozó kézművesek egyre nehezebb helyzetbe jutottak. A hangszerkészítőknek újabb reményt jelentett az 1859-es Iparrendelet, amely a régi szervezeti formát igyekezett az új társadalmi igényekkel összeegyeztetni. A rendelkezés felszólította a céheket, hogy készítsék el új szabályzataikat és tegyék meg a szükséges lépéseket egy új szervezeti forma, az iparosterület megalakítására. A hangszerkészítők elsők között nyújtották be módosított tervezetüket,

65 melynek szövege nagyjából egyezett a hivatalosan is ajánlott szabályzattal. A megalakítandó iparostestületben a hangszerkészítők egyesültek volna a húrkészítőkkel, és kisebb vita után határozat született arról is, hogy a hangolókat nem tekintik önálló foglalkozású iparűzőknek, hiszen a zongorakészítők többsége hangolt is és csak kevesen voltak azok, akik kizárólag evvel foglalkoztak. A szabálytervezet ügye az 1860-1861-es politikai események és a hivatalok átszervezése miatt elakadt. A hangszerkészítők céhe a korábbi keretek között működött tovább, léte azonban teljesen formálissá vált, hiszen régi joagaiból nem maradt más, csak a jelképes, szűk határokon belül érvényesíthető érdekvédelem.

66 Az 1860-as években a magyarországi zongorakészítői kapacitás már a szükséglet huszadrészét sem tudta fedezni. A magas árak, a bizalom hiánya miatt nem volt megrendelés, a megrendelés hiánya pedig reménytelenné tette annak a néhány zongorakészítőnek a helyzetét, akik a hazai zongoragyártás fellendítésén fáradoztak. A zongorakészítők-többsége mások gyártmányait forgalmazta, vagy külföldről hozott alkatrészekből állított össze hangszereket. Többen feladták mesterségüket, szakmát változtattak, mások hangszergyárak munkásai lettek. Sok hangszerkészítő külföldön próbált szerencsét.

67 1869-ben felcsillant annak reménye, hogy helyi zongorakészítőktől rendelik meg a pesti Állami Zeneiskolának szállítandó százhúsz darab zongorát. A minisztérium elképzelése azonban az volt, hogy a feladattal egyetlen mestert bíz meg. A zongorák darabjára 200-250 forintot szánt, amely összeg alatta maradt az akkori szokásos áraknak. Az ügyre a Zenészeti Lapok többször is visszatért: „Egész Magyarországon tudtunkkal alig van 160