Tanulmányok Budapest Múltjából 22. (1988)

VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK– STADTGESCHICHTLICHE STUDIEN - Kiss József: Tóth Gáspár, Petőfi "mecénása" : egy jeles polgári magyar szabómester a reformkorban és a forradalomban = Gáspár Tóth, Petőfis Mäzen : ein herrvorragender bürgerlich-ungarischer Schneidermeister im Reformzeitalter und in der Revolution 241-286

vasó utókor háláját. Az utókor azonban egyúttal méltatlan is volt „Petőfi szabójával" szemben: egyrészt - feleslegesen — felnagyította a Versek kiadása körüli érdemeit, ugyanakkor meg (amint már utaltunk rá) elfeledkezett mind úttörő jelentőségű kézműves tevékenységéről, mind közéleti szerepéről: a nemzeti és a forradalmi mozgalomért hozott áldozatairól. Nézzük csak meg, mit is köszönhetett Tóth Gáspárnak a fővárosba érkezett költő. „Debrecenből utaztam Pestre 1844-ben februariusban - emlékezett vissza 3 év múltán — kopott ruhában, gyalog, egy pár húszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolám: ha eladhatom, jó, ha el nem adhatom, akkor is jó, mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége lesz minden szenvedésnek." A könyvkiadóknál azonban hiába próbálkozott: vagy szóba sem álltak vele, vagy nevetségesen kis összeget kínáltak a kéziratért. „A végső ponton álltam — folytatja emlékezését Úti leveleiben —, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, olly érzéssel, mint a melly kártyás utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál."

32 Ez a férfi Vörösmarty volt, a nemzet ünnepelt költője, ki Petőfit 1842 karácsonya óta személyesen ismerte, — mint verseivel az Athenaeum c. folyóiratban fellépett fiatal költőt nagyra becsülte és bátorította. Ő maga azonban, a főként munkái tiszteletdíjából élő, vagyontalan poéta, akit — fiatal házas lévén — éppen a családalapítással járó gondok foglalkoztattak, anyagi segítséget nem nyújthatott Petőfinek. (Annyit semmi esetresem, hogy a mindenéből kifogyott költő kifizethette volna számottevő összegű debreceni adósságát, s azonfelül magát is legalább egy ideig fenntarthatta volna.) Amikor átolvasta a durva, zöldes fakó színű lapokból összevarrt füzetet, azzal a szilárd elhatározással kelt fel asztala mellől, hogy valamilyen utat-módot keres ennek az évek óta hányódó, nélkülöző, igen tehetséges fiatal embernek a talpraállítására, persze nem alamizsnával, hanem megélhetési lehetőségeinek megteremtésével. S eszközül ehhez éppen a Nemzeti Kör kínálkozott. „Ahol a legnagyobb az ínség, ott a legközelebb a segítség!" — tartja a régi szólás: alig egy hónappal a költő Pestre érkezése előtt, 1844. január 23-án — a Kör jegyzőkönyve szerint — „Fényes Elek másodelnök irodalmunk nehézkes haladását némileg gyorsítani — s az olvasóközönség számát pedig szaporítani óhajtván — indítványozá, mikép a Nemzeti Kör, minden a két magyar honban létező olvasó, kaszinói vagy bármi néven nevezendő egyesüléseket, mint szinte az irodalmat buzgón pártoló egyeseket is, maga nevében szólítana fel az iránt: hogy a Nemzeti Kör a hozzá beadott bárminemű kéziratot, tagjai közzől kinevezendő, vagy önkéntesen ajánlkozó, sőt szükség esetében egyesületen kívüli szakértők által is előlegesen megvizsgáltatván — ha ezen megvizsgálok azon kéziratot bármi tekintetből is kinyomatásra méltónak találnák, — a Nemzeti Kör a nevezett egyesülethez, s egyesekhez aláírási íveket küldhessen el, — s ezáltal főként olly ifjú írók, kik elmeszülöttjeiket, melylyek pedig gyakran az irodalomra nézve nyereségül szolgálnának, az irodalom s olvasó közönség jeleni állapotjában sok tekintetekből ki nem nyomathatják, — segéd karokkal ápoltassanak".

33 Ezt az úgyszólván Petőfi „testére szabott" indítványt az igazgató választmány elfogadta, s a végrehajtás előkészítésére a számításba veendő egyesületek összeírását és a hozzájuk intézendő felhívás megszerkesztését is elhatározta. Ez akkortájt történt, amikor Petőfi, fűtetlen debreceni szobájában, verseit másolgatta, s már érlelődött benne az elhatározás, hogy Pestre gyalogol, és ott szerencsét próbál velük: 248