Tanulmányok Budapest Múltjából 21. (1979)
Létay Miklós: Óbuda parasztpolgárainak anyagi kultúrája és társadalma, 1848-1945, I. = Materielle Kultur und Gesellschaft der Bauernbürger von Óbuda, 1848-1945 152-199
A szüret után először a takarást végezték el, azaz a sorközökből a főidet kapával ráhúzták a szőlőtőkék tövére, igy ezek vonalában bakhátak alakultak ki. A szőlőkarókat kihúzták és nyalábokba összehordva két sor közé fektették. Jobbról-balról két-két tőkesor karóit gyűjtötték össze. Végeik a bakhátakra támaszkodtak, igy a csapadék elfolyt alattuk. Télen is kint maradtak a szőlőben. 40 Általában minden harmadik évben a szőlőmunkák sora trágyázással bővült. A szőlőskert szélén évközben felhalmozott trágyát puttonnyal széthordták a földdarab minden pontjára, majd a sorközökbe teregették. Az óbudai szőlők-mint emiitettük-ahegyoldalakon helyezkedtek el.. Tehát a csapadék talajpusztitó hatása (erózió) elkerülhetetlenül fennállt. Megfékezésére a lejtő irányával párhuzamos és ferde vizelvezető barázdákat, ezek végénél pedig vizfogó gödröket (iszapgödrök) ástak.Némelyik űrtartalma elérte vagy még tul is haladta a 3 000litert. E gödrökben a viz megrekedt, lerakta a magával sodort földet, igy az nem veszett kárba. Az év végén az összegyűlt hordalékot puttonyokban vagy háncsból fonott, lapos félgömb alakú kézikosarakban ("svingli") visszahordták oda, ahol a tőkék körül a legnagyobb volt a lepusztulás. A szóban forgó iszapgödrök léte és hasznalata inkább a XIX. századra jellemző, mivel az 1910-es évektől a szőlőtermelésben tanusitott igényesség, gondosság fokozatosan csökkent és ennek következtében az iszapgödrök fenntartásával is egyre kevésbé törődtek. E gy~ e gy hiányzó tőkét "döntés"-sel pótoltak, tavasszal vagy ősszel, a takarás után. A környező nyolc szőlőtőke közül kiválasztották a legerősebbet és a tövénél levő földet, egészen a gyökerekig kicsákányozták (18. kép). A pótlás helyéig árkot húztak, amelynek aljára általában két lehajlitott vesszőt fektettek, majd földdel ugy befedték, hogy végeik azért kilátszódtak. Ide még egy puttony trágyát is boritottak, hogy biztosabban gyökeret verjenek. A döntés (másnéven homlitás) a XIX. században általános volt, a XX. században fokozatosan felhagytak vele. Adatközlőink a müvelet aprólékosságában és hosszadalmasságában látták ennek okát. A filoxéra óbudai felbukkanásakor (1886-1887) illetve azt kővetően, a felsorolt szőlőmunkák sora a szénkénegezéssel bővült. Az eljárás kivitelezéséhez dugattyúból, tartályból és szurócsőből álló fogantyus eszközt ("stoffspritzen" 19. kép) használtak. Ősszel vagy tavaszszal, pontosabban "lombhullás után vagy rügyfakadás előtt" minden tőke- és sorközben szénkéneget fecskendeztek a talajba. A müveletet végző személy után egy másik személy haladt, aki fafogós, gömbvégü, vasrúd döngölővel (19. kép) lefojtotta, betömte a lyukakat. Az 1920-as években a szénkénegezés megszűnt, mivel erre az időre az óbudai szőlők filoxérának ellenálló, amerikai alanyokra oltott fajtákra cserélődtek ki. 175
