Tanulmányok Budapest Múltjából 21. (1979)

Létay Miklós: Óbuda parasztpolgárainak anyagi kultúrája és társadalma, 1848-1945, I. = Materielle Kultur und Gesellschaft der Bauernbürger von Óbuda, 1848-1945 152-199

haladt - aki általában nő volt, de lehetett férfi vagy gyerek is - és sarlóval szedte a markot. Karjukra semmiféle védőruhát nem húztak" pedig az árpa sokszor tele volt tüskés mácsonyával". A marokba szedett gabonát egy-másfél esetleg két napig a tarlón hagyták száradni. Az óbudai gazdák szerint ez a rövid idő az u.n. viaszérés. A teljes kiszárításra való törekvést a kévék hatalmas mérete tette szükségessé, hiszen máskülönben befülledtek volna. A nagy méret hátterében viszont a cséplőgép bérmunkája állt. Mivel a gép tulajdonosának a kévék száma szerint fizettek, a gazdák arra törekedtek, hogy azok minél nagyobbak legyenek. "Olyanok voltak a kévék, hogy amikor feladták a kocsira, még a legerősebb ember is meggörbült alattuk" - mondták adatközlőink. A szárítás után következett a kéve átkötése. A XIX-XX. század fordulójáig erre a célra szalmakötél szolgált, amit még télen készítettek. Ma már a gazdák nehézkes segéd-eszközként említették, hiszen szántóföldre való kiszállításához szekér kellett, ott pedig többszöri locsolásra szorult napközben, hogy ne száradjon ki azaz használható maradjon. Megkötéséhez kétujjnyi vastag, 30-40 cm. hosszú, kihegyezett végű kévekötőfát használtak. 1890-1910 között a szalmakötelet fokozatosan felváltó kenderkötél - amely semmiféle segédeszközt nem igényelt - feleslegessé tette a kévekötőfát. A kenderkötelet üzletben vásárolták. Egyik végén kb. gyufásdoboz nagyságú, közepén lyukas fadarab függött, másik végét ezen húzták át illetve e köré csavarták. Kis terjedelme lévén "10-15 keresztre valót kivihetett az ember a hóna alatt". Ha a körülmények ugy kivánták a kévekötés után, de még a keresztekbe rakás előtt, ujabb szárítási periódus következett, amikor a kévék továbbra is a tarlón feküdtek. Rendkivül csapadékos időjárás esetén a kévéket egyenként felállították, kötésüket meglazították és a felfelé álló kalászokat széthajtogatták. Óbudán tizenhárom kévéből raktak össze egy keresztet. Helyileg a tarló természetes domborzati viszonyaiból adódó magasabb részére vagy az összeszántás által keletkezett gerincre kerültek, hogy sem az eső, sem a talajvíz ne gyűlhessen össze alattuk. A legalsó kévesor magjainak károsodását azzal is igyekeztek megakadályozni, hogy a kalászokat a szárra visszahajtották. A többi sorban levő kévék a kereszt középtengelye felé néztek. Legfelül helyezkedett el a "reite" (ném. Reiter = lovas), kalászával az uralkodó szél irányában, hogy az ne dobja le. Összerakás után, tűzbiztonsági okból, azonnal körülszántották a kereszteket. A tarlón maradt kalászokat széles gereblye vei összegyűjtötték. Ezt a munkát nő, férfi, gyerek egyaránt végezhette. Az aratási munkák végeztével rögtön hozzáláttak a gabona elhordásához, mivel a szemnyerés nem helyben történt. Szállítóeszközként szekeret használtak, amelyet előzőleg átalakítottak. A tehetősebb gazdák mentesültek e munkától, mivel külön "behordó kocsi"-val is rendelkeztek. A szekér átalakításakor a nyujtófát, a fenékdeszkákat és 161