Tanulmányok Budapest Múltjából 20. (1974)

MEGNYITÓ ÜLÉS - PERÉNYI Imre: Budapest városépítésének fejlődése 1873-1973 - PREISICH Gábor

és a modern épitészet csak esetenként - bár az évek folyamán fokozódó mértékben érvényesül. Érdekes módon a templomépítészet az, amely két alkotással a harmincas évek első harmadában a budapesti modern épitészetre jelentős hatást gyakorol. Az egyik Árkay Bertalan Városmajori-temploma, a másik a Pasaréti-templom, Rimanóczy Gyula alkotása. A Városmajori-templom hatásos kubusai a francia Perret és a köréje csoportosult épitészek felfogását idézik. A kecses Pasaréti-templom fő értéke sima, világos épitészeti megfogalmazásán felül az a harmonikus térkialakítás, amelynek a templomon kivül az ut tengelyébe állitott karcsú torony, a templommal együtt tervezett rendház és autóbusz-végállomás az elemei. E két modern templomot nem követték hasonló felfogásúak. A templomépitésben egészen a második világháború végéig az eklektika marad uralkodó. Az OTI pestújhelyi kórházának személyzeti épülete az egyetlen olyan középület, amelyet CIRPAC-tagok terveztek. Világos, egyszerű tömege, homlokzatainak kristálytiszta logikája korszakunk egyik legértékesebb épületévé teszik. Az 1940. és 1941. években épült meg az a néhány modern középület, amely akét világháború közötti fejlődés viszonylagos tetőfokának tekinthető. Időrendben elsők az OTI Fiumei uti baleseti kórháza, központi rendelője, utána a Csánk Elemér által tervezett Kútvölgyi Kórház, a Rimanóczy Gyula tervezte Dob utcai Postavezérigazgatóság (mai KPM), majd a Janáky I. - Szendrői J. által tervezett Fő utcai Anyaghivatali Székház (ma Könnyűipari Minisztérium). Végül mint méreteinél fogva is legjelentősebb uj középület, épül meg a Szabadság tér déli oldalán a mészkőburkolatu Pénzintézeti Központ (a későbbi KGM), Lauber László és Nyiry István alkotása. Nyugodt, arányos tömegével, épitészetileg modern, de tartózkodó megoldásával méltó lezárását adja fővárosunk egyik legjelentősebb terének, a Szabadság térnek. Végigtekintve a két világháború közötti negyedszázad magyar épitészetén, az első szemünkbe tűnő jelenség az a törés, ami építészetünkben az első világháború után bekövetkezett. A magyar épitészet, amely a kiegyezés utáni években európai szinvonalat ért el, a világháború utáni években provinciálissá vált; régi stilusok utánzásában, hamisan nacionalista törekvésekben merült ki; amikor a korszerű, modern épitészet hazánkban is követőkre talált, ez az irányzat csak lassan, kezdetben a hivatalos körök, a "stilusokban" tervező építészek ellenállása, és mindvégig a kispolgári izlés által gatoltán tudott lassanként tért hódítani. A tervezői munka lehetőségei a háború után szinte a semmivel voltak egyenlők, és amikor a húszas évek végén, majd a harmincas évek közepétől kisebb konjunktúra keletkezett, ez elsősorban a bérházépítkezésre, kisebb mértékben a családiház-építés re terjedt ki. Utvonalak, terek egysége beépítésére egyáltalán nem, jelentős középületek létesítésére - nagyszámú templomépitésen kivül - alig került sor. Ez az oka annak, hogy bár a korszak második felében az épületek általános műszaki minősége javult, a modern épitészet elvei elterjedtek, néhány épitészetileg is jelentős középület létesült, nem alakult és a lehetőségek hiányában nem is alakulhatott ki Budapesten magas épitészeti színvonal, sem olyan építészegyéniség, akinek müvei a világ építészetére hatással lettek volna. A két világháború közötti épitészeti alkotások Budapesten viszonylag kis számuknál fogva és összefüggések hiánya folytán a város arculatát jelentős mértékben nem változtatták meg; és a közízlésre viszonylag csekély hatást gyakoroltak. Kivétel a bérházépités, amelynek sikerült néhány modern utcasort (Krisztina körút, Margit körút egy-egy szakasza) és egységes teret (Szent István park) létrehoznia. A modern épitészeti irányzat néhány városrész arculatát jelentősen megváltoztatja (Lágymányos, Ujlipótváros), de a beépítés korszerűtlen, túlzsúfolt voltát nem enyhíti. Az uj családiházas területek legtöbbje sivár, épitészetileg kisigényű (Zugló, Kőbánya, Kelenföld), egyes villanegyedekben (Németvölgy, Pasarét) a modern épitészeti alkotások kisebb számuk ellenére erősebben érvényesülnek, de nem elegendők ahhoz, hogy a városképet egészében korszerűvé tegyék. Néhány középület azonban városkép domináns elemévé válik. Nagy szerkezeteket igénylő létesítmények csak kivételesen épülnek (autóbuszgarázs. Nagyvásártelep stb. ) építészetünk egészét nem befolyásolják. Korszakunk jellemzője a 4-6 méteres fesztávokból összeálló szerkezet-rendszer. Ezért és megfelelő épitészeti feladatok hiányában a modern belső téralkotás igénye kevésbé merül fel. Az építészetnek az a - ma már világszerte felmerülő - igénye, amely a szabad külső világból elindulva épitészetileg formált térsorozatokon át belső térélményig vezet, ez időben még világszerte várat magára. Ha feltesszük a kérdést, hogy ez időben épült épületeinknek van-e közös hazai vonásuk, talán megállapíthatjuk, hogy a kisebb stiluskülönbségek mellett a két világháború kö42