Tanulmányok Budapest Múltjából 20. (1974)

A. SZEKCIÓ (Kapitalista korszak) - VÖRÖS Károly: A művelődés és a kulturális élet alakulása Budapesten (1873-1945) - SEENGER Ervin

polgári-városi intézmény, addig a másik a nemesi vármegye intézménye. A közönségnek az imént csak vázlatosan jelzett összetétele ugyanis nyilvánvalóvá teszi, hogy igazi közönsége csupán a német színháznak van, hiszen a két város lakossága a XIX. század közepéig túlnyomó többségében németajkú. Ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy e németajkú polgárság ugyanakkor egyben magyar polgárság is s talán nem véletlen, hogy e rétegből emelkedik ki a magyar reformkor vezető szellemi rétegének egy jelentős része. Legyen elég itt csak a legprominensebb nevek közül néhányra utalni: Déryné, Széppataky - Schönbach - Róza, Kántorné Engelhardt Anna, Megyeri - Stand - Károly, Mátray Rothkrepf Gábor, Toldy - Schedel - Ferenc, stb. Mindezt természetesen e rövid hozzászólásban pusztán egy igen jelentős probléma exponálása céljából vetem fel, korántsem azzal az igénnyel, hogy a kérdést megnyugtatóan eldöntsem. A probléma teljes és alapos vizsgálata ugyanis messze túlterjed a szinháztörténész stúdiumán és egyre sürgetőbben veti fel az egész művelődéstörténet vonatkozásában az interdiszciplináris kutatások szükségességét. A városi polgárság, mint közönség és a magyarnyelvű színjátszást patronáló nemesi vármegye kettősége egy teljes évszázadon keresztül nyomja rá a bélyegét a két főváros színházi életére és ez az ellentmondás valójában csak a városi polgárság rohamos magyarosodásával oldódik fel. E feloldódási folyamat lényegében a XIX. század utolsó harmadában zárul, csaknem egyidőben az egyesült főváros megalakulásával. Ez az az időpont ugyanis, amikorra már a budapesti polgárság olymértékben magyarosodott, hogy lényegében már a magyar szinház nézőterét is a polgári közönség töltheti meg. A magyar nyelvű színjátszásra épülő polgári színházi struktúra kialakulásának kezdete szinte pontosan egybeesik az egyesülés időpontjával. Néhány hosszabb-rövidebb életű kísérlet után az 1875-ben megnyíló Népszínház töri meg véglegesen az egy évszázadon keresztül fungáló kétszinházas struktúrát, s indítja el azt a folyamatot, amelynek eredményeképpen kialakul Budapest világvárosi szerkezetű és színvonalú színházi hálózata. A folyamat első lépései látszólag a műfaji osztódás irányába történnek, hiszen a Népszínház megalakulása után az önálló Operaház megalakulása a következő lépés. Igen ám, de korábban, a század közepéig, még két olyan szinház létezik Pesten, amely mindhárom alapvető műfajt műveli, az egyik német, a másik pedig magyar nyelven. Amikor viszont már a különböző műfajok egy-egy önálló intézniény keretében kapnak otthont, addigra már mindhárom intézmény magyar nyelvű és az Operaház megnyitása után már csak egészen rövid ideig működik rangos német szinház Budapesten s az is már csak kizárólag prózai műsorral. Amikor pedig a millenium táján megindul a kifejezetten tőkés jellegű színházak rohamos elszaporodása, akkor ezek már mind magyarnyelvű színházak, amelyek nézőterén, legalább is a zártszékeken, az állóhelyeken és a karzatokon már egy iparosodó nagyváros proletárrétegei is helyet foglalnak. Mindezt, igy dióhéjban csupán azért vetettem fel ezen az ünnepi konferencián, hogy felhívjam a figyelmet arra a már nagyon nehezen elodázható feladatra, hogy a budapesti színjátszás történetét egyszer végre már szélesebb társadalomtörténeti alapokon kellene megvizsgálni, mint a fővárosi társadalmi szerkezet alakulásának részét, annak egyik jellemző tükrözőjét, hiszen a budapesti színházak nézőterét megtöltő közönség mindig az adott korszakban érvényes társadalmi szerkezetet tükrözte. A szélesebb spektrumú művelődéstörténeti kutatások nagymértékben segíthetnék a színháztörténeti kutatásokat, ugyanakkor viszont a mindenkori színművészet mindenkori "fogyasztóira" jobban tekintettel lévő színháztörténet is sokban előre lendíthetné a művelődéstörténeti kutatásokat. Talán egyszer, kevésbé ünnepi alkalommal, mód lesz arra is, hogy a különböző művészetek fővárosi történetének kutatói eszmét cserélhessenek a budapesti művelődéstörténet kutatóival s közösen kialakított elvek és módszerek alapján, egymás munkáját kiegészítve deríthessék fel Budapest kulturális fejlődésének ma még sok tekintetben feltáratlan területeit is. SEENGER Ervin: Vörös Károly előadására részben időhiány, másrészt a bőség zavara miatt csak villanásszerűen reflektálok. Az intézményes kultúrával kapcsolatos várostörténeti esemény