Tanulmányok Budapest Múltjából 20. (1974)

A. SZEKCIÓ (Kapitalista korszak) - VÖRÖS Károly: A művelődés és a kulturális élet alakulása Budapesten (1873-1945) - Hozzászólások Vörös Károly előadásához: - VITÁNYI Iván

Hozzászólások VÖRÖS Károly előadásához VITÁNYI Iván: Vörös Károly koncepciójának alapját, amely intézményes és spontán kultúrát különböztet meg, rendkivül termékenynek tartom, bár én is ugy érzem, hogy a fogalmak használata túlságosan pontatlan, s ennek nem csupán terminológiai jelentősége van. Az még csak felületi kérdés, hogy ebben az osztályozásban a harmincas évek filmgyártása a spontán oldalra kerül, vagy kerülhet, holott a filmgyár nemcsak hogy intézmény, de a kulturális intézményeknek legújabb, az árutermelésnek leginkább alávetett tipusát képviseli. Másrészt viszont az intézményes oldalra kerülő formáknak is megvan a spontán kultúrában gyökerező bázisa. A harmincas évek filmje a pesti viccel vethető össze, a reprezentatív kiadó vállalatok által kiadott reprezentativ irodalmi müvek viszont a hagyományos anekdotával. Amióta az árutermelés előtti, Marx által természetadtának nevezett közösségek szétbomlottak, vagy szétbomlanak, minden kulturális terméknek van és tevékenységnek van egy spontán és egy intézményes mozzanata. Keletkezésében minden termék, a poéta doctus verse is, spontán, vagy legalábbis egy fokig spontán. És utána mind az intézményesülés felé tör, de nem mind éri el. Másrészt az intézményesült formák, a fogyasztás utján, ismét a közönség spontaneitásának kiváltására törekednek, de ők sem mind érik el. Sokoldalú, többdimenziós, dialektikus folyamat ez, amelynek a két végpont, a spontaneitás és az intézményesség nem egyedüli két formája, hanem köztük számtalan, különböző változatú lépcsőt lehet megkülönböztetni. És amely formák még aszerint is változtatják alakjukat, hogy a társadalom mely osztálya, mely rétege milyen mértékben hordozója a spontaneitásnak. Mindezt természetesen nem az elhangzott előadás ellen mondom, hiszen ez nem állitotta az ellenkezőjét, csak a fogalmak tisztázásának szükségességére hivnám fel a figyelmet. Mert hozzászólásomnak nem az a lényege, hogy ebben a kérdésben vitatkozzak, vagy kétségeket vessek föl, hanem hogy elismerjem az előadásnak azt a legnagyobb erényét, hogy éppen erre a dialektikára mutat rá. Sokan vélik ugyanis ugy, hogy a most feltételesen spontánnak nevezett kultúra csak a parasztoknál található fel. A néprajz, a folklorisztika, amióta van, mindig ennek formáival foglalkozik. De ugy lehet gondolni, hogy a városi kultúrában már csak az intézményesült kultúra, az intézményesült kultúra formáinak kialakulása és terjedése következik be. Ezzel szemben én is vallom Vörös Károly igazságát, amely szerint a spontán kultúra - most elfogadván ezt a terminológiát - minden korban létezik, mert léteznie szükséges, mert az emberek nem csak verseket olvasnak, vagy regényt, hanem beszélnek is, és közben óhatatlanul esztétikai formákat alakítanak ki, mert nemcsak képzőművészeti tárgyakat néznek, hanem maguk is berendezik lakásukat, vagy alakitják tárgyaikat, és igy tovább. Kétségtelen viszont, hogy az igy felfogott spontán kultúra, különösen pedig a múltbeli spontán kultúra kutatásának módszere még nem kialakult. Az előadás erre is célzott, amikor a zene példáját emlegette; az eredményeket érdemes lesz majd annak megfelelő időben más kutatásokéval egybevetni. A magyar kultúra, s benne a budapesti kultúra szerepének reális felmérése nem is lehetséges az igy felfogott spontán kultúra áramlatainak felmérése nélkül. Kialakult egy széles nagyvárosi réteg munkásokból, iparosokból, alkalmazottakból, kispolgárokból, akik már alig-alig őrizték meg eleik paraszti hagyományait - különösen, ha azok idegen t

eredetűek voltak -, később nyelvet változtattak, de nem jutott el hozzájuk az intézményes hivatalos kultúra elég rendszeresen. Mégis, ők is énekeltek, ők is meséltek történeteket gyermekeiknek és vicceket barátaiknak, ők is faragták, alakították, használati tárgyaikat, ők is valamilyen módon szokásoknak, tehát kulturális vonásokkal is rendelkező szokásoknak hódoltak. Ha tudni, mérni, befolyásolni akarjuk, illetve ha az ő kultúrájukat tudni és mérni akarjuk, utódaikat pedig még a tudás és mérés mellett befolyásolni is, akkor e formák megismerésétől semmiképpen sem tekinthetünk el. Ugyanis azt, hogy ki milyen kultúrát tud befogadni az intézményesnek nevezett kulturális termékekből, mindig meghatározza az, hogy mi az a spontán kultúra, amelyet saját maga is előállítani, megszólaltatni, magában elképzelni képes. Üdvözlöm tehát, hogy eddig ezt az inkább kulturszociológusok által megfogalmazott igényt ennek a spontán kultúrának a felmérésére most a történettudomány oldaláról is támasztani látjuk. Talán ez módot ad majd arra is, hogy a jövőben jobban egyesíthessük erőinket a kölcsönösen fontosnak tartott téma valóban multidiszciplináris kutatásához. 107