Tanulmányok Budapest Múltjából 18. (1971)

Bácskai Vera: Pénz- és áruhitel Pesten a XVIII. század második felében = Geld- und Warenkredit in Pest in der zweiten Hälfte des 18. Jahrhunderts 161-185

A betáblázási jegyzőkönyvekben szereplő jelentősebb hitelösszegek, vagy a hagyatéki leltárakban említett nagyobb összegű készpénz hagyatékok természetesen nem cáfolják az ország, s ezen belül a pesti polgárok általános tőkeszegénységének tényét. A tőkekihelyezés szerepének növekedése, a földszerzés lanyhulása nyilván elsősorban a város mezőgazdasági termelésének háttérbeszorulására vezethető vissza.

21 Ugyanakkor az ingatlan szerzését továbbra is a tőkebefektetés legbiztosabb módjának tekinti a polgárság. A házépítésre felvett kölcsönök nagy száma is sejteti, hogy szántók, legelők, majorságok stb. helyett inkább a házbér-jövedelemből vagy telekspekulációból igyekeztek hasznot húzni. Mégis figyelemre méltó az a körülmény, hogy a polgárok egy része ház, illetve telek vásárlása helyett is inkább kamatra kihelyezve gyarapította a pénzét. Mindez azt sejteti, hogy az osztrák gazdaságpolitika teremtette rendkívül kedvezőtlen viszonyok között is észlelhető a tőke lassú felhalmozódása a polgárság, s ezen belül az iparosság körében is. Pest iparosodását tehát nem kizárólag, s nem is elsősorban a tőkehiány gátolta. A felhalmozott tőke ahhoz valóban kevés volt, hogy akár közvetlenül, akár közvetve, hitel formájában a Valero-manufaktúrához hasonló méretű vállalkozások egész sorát hozza létre, de kisebb ipari vállalkozások megindítására, a termelés korszerűsítésére, bővítésére elegendő lett volna. Azonban az a tény, hogy e szabad pénztőkét rendszerint apróbb hitelekben kamatoztatták azt bizonyítja, hogy Bécs ipar- és kereskedelempolitikája eredményes volt: minden vállalkozó kedvet elfojtott. Ez tükröződik a hagyatéki leltárak ide vonatkozó adataiból is. A leltárak a vizsgált korszakban 51 kézműves — azaz a végrendelkező iparosok 42%-ának — berendezését, szerszámait, nyersanyagkészletét és kész áruit becsülik fel. 7 gombkötő, 4 kovács, 3 molnár, 3 nyergesmester, 3 szűcs, 3 pék, 3 kádár, 3 órás, 3 asztalos, 2—2 szíjgyártó, do hány készítő, könyvkötő, ékszerész, 1 — 1 lakatos, tükörkészítő, posztókészítő, timár, bognár, bádogos, szabó, csizmadia, keményítőkészítő, varga és mészáros hagyatéki leltára tartalmaz erre vonatkozó adatokat. A felsorolt kézművesek 30%-ának szerszám- ós nyersanyagkészlete nem haladta meg a 200 forint értéket, további 30%-é is 500 forinton alul maradt. Az 1000 forint értéket 2 gombkötő, 1 asztalos, 1 molnár és 1 órás készlete lépte túl (16%), 2000—5000 forint között mozgott 2 molnáré, 1 posztósé, 2 kádáré, 1 szűcsé, 1 péké. Csupán Kojánovics István ötvösműhelyének és fogadójának együttes értéke haladta meg az 5000 forintot. A felsorolt kézművesek 47%-ának szerszám-, nyersanyag- és árukészletének értéke vagyonuknak csupán 10%-át tette ki, s csak 20%-nál érte el vagy haladta meg az egész vagyon felét. Ez utóbbiakhoz tartozott 3 molnár — malmaik értéke 2200 — 2400 forint között mozgott —, egy nagyobb nyersanyag-készletét raktározó asztalos, 2 szűcs, 1 tükörkészítő és 1 könyvkötő — ezek kész árui voltak becsesek, s végül egy jelentős árukészlettel és értékesebb szerszámokkal rendelkező késkovács. A vállalkozó kedvet elnyomó, a már kialakult manufaktúrákat is elsorvasztó bécsi iparpolitikának köztudomásúlag kezére játszott a pesti tanács szűklátókörű, céhes érdekektől vezérelt, minden újítástól, kezdeményezéstől óvakodó iparpolitikája is. A pesti polgárok joggal érezhették biztosabb tőkebefektetésnek az ingatlan-vásárlást, vagy készpénzük óvatos, kis tételekben, ingatlannal biztosított kihelyezését, mintsem hogy vállalják egy ipari vállalkozás indításának vagy finanszírozásának kétes eredményű kockázatát. Erre a kockázattól való félelemre, s nem a tőkehiányra példa Bernáth Jakab gyáralapítási szándékának meghiúsulása is. 21 Nagy L. Mezőgazdaság Pesten a XVIII. században. TBM. XII. (1957). 133 — 192. I. 172